Hello Everybody:)

!!

http://nickynickwritings.blogspot.com/?view=flipcard

N.

Egy nap Ott

- Előtted lebeg, milyennek kéne lenned, mégsem megy. Tökéletlen vagy - vetette oda nekem trehányan, s kortyolt egyet kihűlt, reggeli kávéjából.
Nem mondtam semmit. Némán álltam, s bámultam a förtelmes alakot. Azt hitte, mindent tud. Azt hitte, tökéletes. Azt hitte, csúcson van. És épp ez tette oly értéktelenné, oly semmitmondóvá és visszataszítóvá. Túl sokat hitt magáról, ez által azokat a kicsiny értékeket is elvesztette, melyek valaha is tényleg benne voltak.
- Szar ez a kávé - mondta megint pökhendien, majd egyenest a szemeimbe nézett. De én rideg maradtam, s mégcsak szemem sem rebbent...pedig mennyi lenézést éreztem abban a tekintetben...Az undorító alaknak ocsmány vigyorra görbült a szája, pár pillanat elteltével pedig harsány, förtelmes röhögésbe tört ki, mely fuldokló köhögésbe torkollott. Én meg csak néztem őt, és csak szánni tudtam. Köpött egyet, megtörölte szája szélét, s újból engem fürkészett.
- Nincs semmi mondandód? - kérdezett.
Haboztam. Összerezzentem. Nem állt érdekemben válaszolni ennek az embernek. Egy szavam sem volt hozzá.
Újból vigyorgott, s lassan bólogatott.
- Na látod...Épp ezért. Épp ezért nem megy, és sosem fog. Mégcsak beszélni sem tudsz. Nem tudsz mit mondani. Mert gondolataid sincsenek. - Miután ezt közölte velem, újból a képembe röhögött.
- Mit fogsz csinálni? Vannak terveid? - zúdította rám a jelentéktelen kérdészuhatagot. Ezeket még ő sem gondolhatta komolyan. Teljesen tisztában volt azzal, hogy egy senki vagyok, s mégcsak meg sem fordul a fejemben a jövőmet tervezgetni.
De nem volt igaza. Igen, válságba kerültem, de nem volt igaza. Azt hittem, véget vetek az egésznek, mégis itt vagyok, nem tettem meg. Közhely lenne azzal jönnöm, hogy azért, mert mindennek oka van és okkal születtem meg. Nem akarom ezt felemlegetni. Egyszerű - csak éreztem. És tudtam, hogy még utaznom kell. El kell utaznom valahova északra - ez a gondolat tartott életben. Ott újrakezdhetek mindent. Senki sem ismerne és én sem ismernék senkit. Amikor belegondolok ebbe, eltölt egyfajta nyugalom, harmónia és boldogság. Tudtam, így lennék teljes. Ez zökkentené helyre borult elmémet. Tudtam, elterelné a figyelmemet arról, hogy mennyire fájdalmasan elcseszett ember vagyok. Hogy hogy lettem ilyen? Hmm. Hosszú történet. Nehéz lenne megfogalmaznom. De majd egyszer talán megpróbálhatom. A lényeg, hogy ez lett belőlem - egy menekülő - kiforrott természettel és milyenséggel, melyen talán már Isten sem tudna változtatni...bár ki tudja.
Ez a faszi pedig teljesen tisztában volt ezzel, s újra meg újra rajtam csattogtatta ostorát, abban a reményben, hogy egyszer a megsemmisülésig alázhat szavaival. Volt, hogy már majdnem megtette. S akkor, mikor már csak egy kézzel kapaszkodtam a nagy gödör bizonytalan falába, az utolsó szinten, olyan alacsonyan, hogy a lábam is földet ért volna. ha kinyújtom - egyszercsak észrevettem, hogy egy elnyűtt, öreg kötél rejtőzik a rücskös fal kövei között. Bizonytalan volt és szálkás, azt sem tudtam, mi tartja. És mégis mintha rám várt volna...nekem teremtetett volna. Erőt gyűjtöttem, s odakúsztam. Napokba telt, de három szintet sikerült felemelkednem. Amikor a faszi észrevette ezt, elővette a bicskáját, s megpróbálta lenyesni a segítséget nyújtó kötelet, mely újabb szitkozódásban, lekezelő kijelentésekben öltött testet. Miután ezeket hozzámvágta - újból- szokásához híven harsány nevetésbe tört ki, mely - megintcsak újra meg újra - fuldokló köhögésbe torkollott. Néha azt kívántam - bárcsak megfulladna egyszer. És tudtam, úgyis meg fog. A teste előbb-utóbb feladja a szolgálatot, mert képtelen lesz elbírni a nehezéket. Azt a nehezéket, melyről mégcsak nem is tudott, amelyet mégcsak észre sem vett. Soha életében. Rágyújtottam, és farkasszemet nézve vele, megszólaltam:
- Egyszer meg fog fulladni, uram. Nem ártana ellátogatnia egy orvoshoz.
Nem terveztem hozzászólni, ezt mégsem álltam meg. Tudtam, utálja, ha értelmetlen, tárgytól teljesen eltérő hoz fel neki a társaságában tartózkodó. Ilyenkor úgy érzi, le se szarja az illető, miről volt eddig szó. Láttam a szikrákat a szemeiben. Láttam azt a mérhetetlen gyűlöletet, melyet irántam táplált. Ha tehettem volna, bezárom egy szelencébe az egészet, s elásom, nehogy valaha is bárki útjába sodorja a sors...vagy az Isten...vagy kinek mi - ez magánügy.
- Milyen üres és silány vagy...csak azt látod, amit meg tudsz tapintani. Mit számít a test, hm? A lélek egészsége a lényeg, ez a legfontosabb! - mondta felhúzott orral. - Ezért vesztetted el, látod? Mert túl kevés vagy hozzá!
Igen. Kevés voltam. De mindez az én dolgom. Semmi köze ahhoz, kit miért vesztettem el. Éreztem, újból felülkerekedik rajtam. Nevetett. Túlságosan ismerte már a gyenge pontjaimat. Azokat, melyeknek ha közepébe talál, régi sebeket szakít fel - újból elered belőlük a vér. Folytatta, a múltról faggatózott. És ahogy teltek a percek, és ott álltam megalázva, a lehető legnagyobb egyedüllétben, amit át lehet élni, egyre inkább azt éreztem, ordítanom kell. Csak az a tudat tartott volna vissza, hogy ez boldogságot okozna neki.
"Sosem szeretett", "sosem kellettél neki", "nem vagy elég jó" - zengtek fülembe ezek a kínzó szavak. "Nem téged választott" - igen, nem engem választott. Por vagyok, mégis élek. Tudom, jobb lesz egyedül. Senkire sincs szükségem, elhiheted. Beszélt, én meg csak álltam. Aztán fogtam magam, és egyszerűen csak kisétáltam a szobából.
- Következő! - hangzott el egy női hang, mikor kiléptem a fehér folyosóra. Felállt az egyik lány a váróteremből, és sietve megindult az ajtó felé.
- Üdv a gödör legelső fokán - vetettem oda neki halkan, ahogy elhaladt mellettem. Nem értette, mit beszélek, szemei bágyadtan, kimerülten csillogtak. Beteges mosolyt intézett felém, majd eltűnt.
Én kimentem az udvarra. Leültem, rágyújtottam, s felnéztem a csillagos égre. Győzelmet aratott felettem? Nem tudom, de gondolkodnom kell. El kell törölnöm ezeket a pontokat, különben egyszercsak elszakad a kötél, és a földbe tipor. Be kell temetnem őket. Mégis éreztem, hiábavaló ezen gondolkodnom - képtelenség lenne. Nem, nem győzött még le. Csak megingatott. Mindig megteszi. Mindig ugyanott köt ki. Addig fokozza, míg ki nem rohanok.
Néztem a csillagokat, merengtem, majd elnyomtam a csuklómon a füstölő csikket. A 129-ik nyom. Igen, ez vagyok.
Ez a kulcsa mindennek.


Nicky

lépések a végtelenbe

hirtelen ott találtam magam

egy egész tengernyi érzés közepette

habos hullámai bástyaként magasodtak fölém

pár pillanatig csak néztem őket némán

aztán villámcsapásszerűen pofon vágtak

mint mikor az akit csodálva nézel

egyszercsak kezet emel rád és üt egyet

te pedig repülsz csak repülsz párhuzamban a pillanatokkal

és egy számodra teljesen ismeretlen helyen térsz magadhoz

csurom víz vagy szemeid bágyadtan pislognak

felköhögöd  a beléd jutott hullám maradványait

és ülsz és nem tudod mit kéne tenned

meredsz a távolba látod a horizontot

de arról fogalmad sincs hogyan juthatnál kicsit is közelebb

hozzá

vágyakozol mégis csupán csak 

puszta illúzióként rögződik beléd

így történt akkor is azon a napon

szinte magamon éreztem a hullám tenyerének nyomát

megtelve mindennel a világmindenség összes névtelen 

vagy névvel rendelkező érzésével

és

csak meredtem a távolba mert biztos voltam benne

valahol a legmélyén ürességet rejt

nyugalmat

pusztaságot

ki akartam önteni mindent de tudtam

az összeset képtelenség lenne

mégis

szép lassan megmozdítottam az egyik kezem

majd a másikat

aztán a lábaimat

imbolyogva de felálltam abban a tudatban

hogy bármelyik óvatlan pillanatban elveszthetem az egyensúlyt

és visszaeshetek

nehézkes vontatott lépésekkel próbálkoztam megközelíteni a távolt

mögöttem a tenger

előttem az üresség

bennem a vágy

voltak pillanatok mikor azt hittem újból összeesek

vagy mikor olyan göröngyös volt az út hogy 

magam akartam feladni

néha fellökött a szél

akkor napokig feküdtem egy helyben

bámultam a holdat a csillagos eget és arra gondoltam

jó így nekem

nem megyek tovább

végül mégis felálltam valahogy

mintha egy rakás tündér ragadta volna meg a kabátom

és húzott volna fel

hosszú végtelennek tűnő nappalok és éjszakák hetek hónapok teltek el

folyamatos lépegetésben a cél felé

de tudom megérte

egy reggel ott találtam magam a messzeségben

a hegy csúcsán

kitisztulva

üresen mégis érzésekkel

végignézve azt a napfelkeltét 

mely már oly régen feledésbe merült bennem

Nicky

Lépteket hallok, szakad a húr...

Lépteket hallok
Szakad a húr
Rágyújtok, lassan fújom ki a füstöt.
Azon gondolkodom, megéri-e.
Nem tudom, hány személyiségem van.
Legalább tizenhárom. Egyikkel sem jövök ki jól.
Más-más szituációkkor törnek elő, és
sosem tudom, melyikre mikor számíthatok.
Vérzik a körmöm,
Tükörbe nézek...A szemem is vérzik.
Olyan sivár...Olyan üres, züllött minden.
Nem tudom, ki vagyok épp.
Agyalok rajta, belemélyedek, de nem tudom megmagyarázni,
miért.
Lehetek bárki. Végülis...mit számít ez?
Ez csak egy utazás.
Eljöttem...aztán egyszercsak eltűnök, mert
a fejemre esik egy tégla vagy
elharapja az ereim egy félőrült skizofrén.
Ki a franc találta ezt ki...?
Vicces.
Ülök, cigizek a félhomályban és 
bugyután vigyorgok, mint egy félkegyelmű.
- Az élet szép...- mondom,
belőve kékes vénámba az anyagot...
Az anyagot, ezt az átkozottul szép élményt, mely
elhalóan azt suttogja fülembe: "van még mit remélned."


Nicky

Pedig nem

                                                                                "Az állatoktól kérek elnézést"

Éhező kóborállatok vagyunk, s epekedve várjuk a felénk dobott csontot. Kikapjuk egymás markából, ölünk...És ha megszerezzük? Akkor lekuporodunk, és azt hittük, győzelmet arattunk. Pedig nem...Csak még lejjebb süllyedtünk az életásta gödör instabil létráján...


Nicky

A szánalom talaján

Újból elkéstél. Pedig megmondtam, hogy ne tedd. Mégis elkéstél. Most jól érzed magad? Most teljesnek érzed magad? Hát, tudd meg, szánalmas vagy. Nézz tükörbe. Szétzilált a hajad. Karikás a szemed. A ruhád rongyos. Kést rejtegetsz, ne tagadd. Egy kib*szott drogos vagy. Mindened a káosz. 
Vigyél magaddal
Kérlek, vigyél magaddal
....................................

Nicky

Egy kereső idegen életéből...

Láttam, amint a levegő után kapkodsz...Láttalak meghalni is. Csendes volt és magányos, olyan, mint általában lenni szokott. És most azt is látom, hogy sokkal jobban vagy, mint előtte. Tudom. Mert megéltem.

Tris egy Isten háta mögötti kis falucskában született, valamikor a XVIII. század végén. Létezéséről alig tudtak páran. Szülei sosem törődtek vele, egyedül kellett megtapasztalnia az élet dolgait. Mégis mindig boldog volt. Sírás helyett mosolygott. És amikor az emberek elkezdték megismerni, csodálni kezdték.
Ahogy telt az idő, Tris olyan gyorsan fejlődött. Az első munkája egy asztalosműhelyben való segédkedés volt. A második cipőtisztítás. A harmadik bányászat. A negyedik seprűkötés. Folytathatnám még a sort, de semmi kedvem hozzá, mert rengeteg helyen megfordult már. Ezeket a tevékenységeket úton-útfélen tanulta meg, különböző emberektől, akikkel véletlen hozta össze a sors. Kíváncsi volt. Az emberek pedig szeretik, ha valaki érdeklődik az után, amihez értenek, mert így felsőbbrendűnek érezhetik magukat...ha pedig meg is taníthatják valamire a másik félt, akkor még boldogabbak, mert így kétszeresen nagyobbnak hiszik magukat. Mégis mindig vigyáznak arra, hogy ne adják át teljesen tudásukat, nehogy a kis tanítvány túlszárnyallja őket éles és kiváncsi elméjével. Igy volt ez Trisszel is. Megtanulta a dolgok alapját. De ő nem állt meg ennyinél, továbbfejlesztette tudását. Mindig megtalálta a módját. Ez volt a titka - hogy nem állt meg. És amikor az emberek ezt látták, irirgykedni kezdtek rá...

Illúziókban élni...Álmodni az álomban...Mondd, miért találod érdekesebbnek azt a világot? Cseppet sem vagy reális, és ezt titkolni sem tudod. Az álmaidban élsz, ők pedig tebenned. Nem félsz, hogy egyszer csak szertefoszlanak, és akkor te is szertefoszlasz? Azért kérdezlek, mert én már átéltem...Csak ennyit éreztem, hogy lebegek.

Tris mindig ellenállt. Megpróbálta nem figyelembe venni azt  a sértő megjegyzéseket és célzásokat. Élte az életét, mosolyogva. Minden napnak megtalálta az üzenetét. Hol egy tanító szóban, hol egy tekintetben, hol egy tettben. Lelke szennyezetlen maradt a mindennapi, emberi kis butaságoktól. Ritkán hibázott, ha pedig hibázott, rögtön eszébe jutott - meg kellett történnie, hogy többször ne kövesse el. Voltak napok, mikor álruhát öltve járta az utcákat éjszaka...Bement a még nyitva levő, zsibongó kocsmákba, melyek dugig voltak az ittas, részeges emberekkel. Csak az volt józan arrafelé, aki még csak az első két pohár szesznél tartott. Sosem figyeltek fel a sötét kabátos, kapisonos idegenre, aki mindig talált egy üres zugot, ahol meghúzhatta magát. Aki csak rendelt egy korsó sört, és dohányozva mélázott. Rápillantva talán filozófusnak nézhették, vagy egy vándornak, aki átjáróban van a városkában. Volt, hogy órákat el-elüldögélt egy-egy italozóban. És igen...most te, kedves olvasó, rákérdezhetnél arra, hogy "miért is csinálta ezt Tris?" A válasz kicsit sem bonyolult, tulajdonképpen teljesen egyszerű - az embereket figyelte.

Tudom, hogy fáj egy-egy számunkra fontos ember elvesztése. De ne hidd, hogy megáll az élet emiatt. Ne hidd, hogy emiatt meg kell keserítened önmagad életét. Bánkódj kicsit és sírd ki magad. De aztán állj fel, emelt fővel nézz előre. S vigyázz, nehogy beleköltözzenek álmaidba. Mert ha egy kicsiny résnyire is nyitva hagyod szíved celláját, beférkőznek. Te pedig reménykedni kezdesz - hátha visszajönnek, és tiszta lapon vághattok bele valami újba. A remény veszélyes. Vigyázz vele. Higgy nekem. Én tudom. Én átéltem.

Azokat a koszos, ittas embereket figyelte -  városi polgárság legalját. Nézte az arcaikat, mámorban úszó pillantásaikat...szótlan, kimondatlan kétségbeesésüket...hallgatta részeg kiáltásaikat...és szóváltásaikat...Érdekelte őt, min mennek keresztül. Az, hogy vajon csak puszta szórakozásból vannak-e itt, vagy van valami mélyebb ok? És ahogy járt estéről estére, sokmindent megfigyelt.
- Az ember menekül - mondta, mikor egy városban élő hajdani remetével beszélgetett. A remete bölcs volt, Tris szeretett a társaságában tartózkodni. - Menekülnek a problémáik elől, bele a züllésbe, mert azt hiszik, másnapra minden elmúlik. De nem fog. Ugyanott találom őket, ugyanúgy.
- Mert nem gondolkodnak. Azt sem tudják, kik valójában. Szétesőben vannak. De mégcsak észre sem veszik.
- Sokukat láttam csendben sírni. Azt hitték, nem látja őket senki sem. Potyogtak a könnyeik...Ekkor azt hiszem, emlékeztek.
- Arra, hogy kik voltak...Tisztán lebegett szemeik előtt, hogyan jutottak edáig. Talán ezek a legszebb perceik. De ne hidd, fiam, hogy csak a kocsmákban levők ilyenek. A legtöbb ember ilyen. Túl sokszor vesztik el magukat. Aztán már nem is foglalkoznak vele. Ha pedig eszükbe jutna elgondolkodni, elhesegetik ezeket a gondolatokat - azzal az indokkal, hogy butaság. Holott nem az, mert tulajdonképpen ezért érdemes élni...

Ne sírj. Most már hagyd abba. Itt vagyok. Itt vagyok.

Az évek teltek, Tris pedig öregedett. De határtalan kíváncsisága sosem csökkent. Még mindig mosolyogva kelt fel. Még mindig kereste napjainak üzenetét. Még mindig álruhába bújt olykor, ha valamit látatlanban akart kideríteni. Újabbnál újabb tapasztalatokkal gyarapodott. Leginkább az emberek és tetteik érdekelték - az, hogy miért csinálják azt, amit csinálnak. Tetteik gyökere után érdeklődött, kutatott múltjuk után, ez által ki tudott következtetni dolgokat. Megértette lényegüket és azt, hogy miért olyanok, amilyenek. Hogy mire volt ez jó? Nem tudom. Talán úgy érezte, erre hivatott - hogy belelásson másokba.
- Kirekesztik azokat, akik különböznek tőlük. El akarják érni azt, hogy visszariadjon, vagy pedig, magukba kényszerítik - bele a tömegbe. Addig kínozzák, míg eredményre nem találnak - mesélte Tris a Remetének.
- De ha a különc erős, nem engedi, hogy ez megtörténjék vele.
- Talán egy idő után elveszti erejét. Mert rájön, hogy egyedül van.
- A különcre kicsit mindig jellemző az egyedüllét. Ezért is nehéz nekik olykor, máskor viszont éhezik azt, hogy egymagukban legyenek. Jegyezd meg, fiam, hogy az ilyenek az igazán különlegesek. És ha két különc egymásra talál, mindkettőjüket hatalmas boldogság tölti el. Erősebbekké válnak egymás által, a tudat által, hogy nincsenek teljesen egyedül.
- A tömeg mégsem tágít...Mit tesznek akkor?
- A tömeg nem tágít, mégis csak a levegőt markolja. Túl üresek ahhoz, hogy megkísértsék őket. A földbe tiporhatják őket, azok mégis felállnak. Ha engednek, és inkább a tömeggyártmányi életet választják, akkor valójában még ők sincsenek egészen tisztában önmagukkal. Élni fognak a Sorban, és ekkor fog eldőlni igazán, kicsodák. Az út még mindig kétirányú: vagy visszatérnek, vagy maradnak. Ha a kettő között inognak, az annak jele, hogy még mindig nem jutottak el önmagukig.
Tris meghallgatta a Remete szavait, és jól eszébe véste.

Hiszel a tündérekben? Ott vannak mindenütt...Nesztelenül bújnak meg a fák s bokrok mögött. Éjszakánként csengő hangon énekelnek. Olykor fává s bokorrá lesznek. Majd újból felélednek. Lesd meg őket...És csak légy türelemmel. Én már láttam egyet...én már láttam egyet.

- Találkoztam egy lánnyal. Hófehér volt a bőre, az ajkai vérvörösek. Szeme zöld, mint Hullócsillag egy nyári estén. A rét közepén ült, s az eget bámulta. Odamentem, és leültem mellé. Együtt néztük aztán, hosszú órákon keresztül. Mondd, szerettél már valakit igazán? - kérdezte egy alkalommal Tris a Remetét.
- Szereted őt?
- Szeretem. A kérdésemre mégsem feleltél.
- Nem akarok válaszolni. Amire nem akarok válaszolni, az az enyém. Viszont az fontos, hogy te most válaszolj: miért szereted? A szemeiért? Azért, mert volt vele egy-két szép pillanatod?
- Nem tudom. Tulajdonképpen...fogalmam sincs - válaszolta Tris összezavarodva.
Erre a Remete mosolyogni kezdett. Kibámult az ablakon, és a kékes-zöldes hegyekre meredt.
- Mondd ki. Hallgatom - így Tris.
- Semmi különös. Csak tudni akartam. szereted-e.
- Ezt már elmondtam.
- Igen. De tudni akartam, tényleg szereted-e. Ha nem tudod megmondani, miért érzel így- na, akkor szereted. Nem azért, mert hófehér a bőre, vagy mert hosszú a haja. Akkor nem őt szereted, hanem azt, amit kapott, a külsőségeit. Igy pedig nem érvényes a dolog, ugye tudod?

 Irtál egy verset. Estefelé járt már az idő. Ott ültél a hintaszékedben egy forró tea társaságában, amikor egyszercsak kipattant a fejedből. Azonnal papírra vetetted buzgón, ne tagadd. Láttam, még mikor a fejedben volt. Mutasd hát meg. Kérlek, mutasd meg, mi lett belőle...

A Remete kilencvennyolcadik életévében távozott az élők sorából. Tris temettette el. És csak ő jelent meg a szertartáson, a hófehér bőrű lánnyal, akinek zöld szemei Hullócsillagként ragyogtak.
5 könyvet írt tapasztalatairól, valamint a Remetétől tanult dolgokról.
Lelke mégsem lelt nyugalomra. Buzgalommal folytatta a kutatást. Keresett valamit. Keresett valamit, amiről ő sem tudta, micsoda. Azt hitte, ha tanulmányoz másokat, előbb-utóbb eljut ehhez a valamihez. De rájött, hogy ez csak segítség volt. Még nincs vége. Valami még hiányzik. Ezt kellett megtalálnia, hogy teljes legyen élete.
Az irigy emberek folytonosan üldözték, ocsmány megjegyzéseket vágva hozzá: "A semmiből jött, és semmi is, csak sokat hisz magáról."- mondogatták. De róla lepergett. Túl mély volt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon.

Tris hetvenkét évesen halt meg, Tavaszi éjszaka volt, lágy, puha szellő fujdogált odakinn. Nem volt mellette senki, csak egy koromfekete macska...Ott dorombolt az ágya szélén. Hogy megtalálta-e Tris, amit keresett, azt csak ő tudhatja. Én csak annyit tudok, hogy éjjel fél kettőkor jött érte...És amikor elvitte, mosolygott...


Nicky

Darab a múltból

Akkor, abban a percben olyan egyedül érezte magát, mint még soha
A falak penészesek, nedvesek
A wc és a mosdó vízkövesen rothadozott a fürdőszobában
Förtelmesen vegyült egybe a romlottság és a fű bódító szaga
Lyukas, vizelet- és spermafoltos lepedő hevert a sarokban
Csak egyetlen tiszta, hibátlan helység volt a szobában: édesanyja fiókja
Ide nem ért el a kosz és piszok. Megmaradt teljes fehérségében enyhe levendulaillatot árasztva magából
Ott ült a hintaszékében
napi ötvenedik cigijét szívva
Nyugalmat sugárzott arca
A magány mégis ott munkált benne
Eggyéváltnak érezte magát azzal a szobával
teljesen beleolvadt
Ő is romlott volt, repedezett szívvel
megannyi hibával és szánalmas tettel
De épp úgy, mint a szobában
benne is maradt még egy apró, gyermeteg zug, amit nem tudott felemészteni a sötét
Emlékezett
Tükrös szemekkel bámult ki az ablakon
halvány mosollyal az arcán, csendes nyugalommal, gomolygó dohányfüstben
felidézve azt a napot
mikor utoljára volt igazán gyermek


Nicky

Az élet iskolájából

Kavalkád...Színes golyók kavalkádja...Ott feküdni köztük, beléjük olvadva, eggyé válva velük felemelő érzés. Mindegyik visszamosolyog reánk, a nap süt, és mi boldogok vagyunk...Mi is a színek egyike leszünk...Hol az egyik, hol a másik.
Egyik nap Tim feldúltan jött haza...Köszönés nélkül zárkózott be szobájába. Nem szokott ilyesmit csinálni, sőt, mosolygós fiú, szeretett olyan szövegekkel előjönni, amilyenektől az embernek nyomban jókedve támad. Rohadt pozitív, a maga 14 évével, ért az emberek nyelvén, a mosoly nyelvén, és még sok másén...
Odamentem az ajtójához, és bekopogtam...Hallottam, amint elsírja magát...
- Tim, nyisd ki azonnal, mi történt veled?
- Hagyj most! - mondta félig felemelt hangon, könnyek közt.
- Nem hagylak! C. keresett, hallod? Azt kérdezte, mi újság veled...Itt hagyott neked egy doboz süteményt!
- Nem érdekel! Hagyjon békén! - sírta.
A következő percben meglöktem az ajtót, és az abban a pillanatban kinyílt. Ott álltam Tim szobájának küszöbén. Valószínű rosszul zárta be az ajtót, vagy nem tudom..De bent voltam. A fiú kicsit meglepve, sírástól eltorzult arccal nézett engem. Majd újból a földre szegezte tekintetét, és hagyta, hogy előtörjenek belőle a könnyek. Leültem mellé.
- Tim, mi baj? Elárulnád végre? Nem akarlak így látni téged...
Erre még hangosabban zokogott.
- Hemperegtem egy adag koromfekete golyóban - bőgte.- Rettenetes volt, eggyé váltam velük...L. a hibás! Csakis ő! Szeretem! Utálom szeretni, de már késő...Tudtam, hogy meg fog sebezni...
- Mit csinált? Hogyan sebezett meg?
- Harmadik napja felém se néz, semmibe vesz...Pedig azt hittem, ebből lesz valami! Ő is jól érezte magát velem! Láttam és éreztem, tényleg...De most...minden szétesett...Miért kell minden nap látnom? Miért?! - zokogta keservesen.
Tudtam, mit érez. Legszívesebben felkötötte volna magát egy fára. Vagy kiugrott volna egy kocsi elé..A fekete golyók kínzóak...A legveszedelmesebbek. Elnyomnak, és magukba kényszerítenek. Aztán már csak azt érezzük, hogy teljesen fölénk kerekednek, és hatalmat gyakorolnak felettünk. Én már többször is hemperegtem a fekete golyókban. Volt, hogy heteken keresztül. A leggázabb az egészben talán az, hogy mindig van valaki, aki rátesz még egy lapáttal, aminek következtében még mélyebbre süllyedünk bennük. Az egyik ocsmányan vigyorog, a másik szánakozva szemlél, a harmadik Isten tudja mit csinál, sír felettünk vagy elkezd hibáztatni. Egyesek csak bölcs szemekkel bámulnak, s arra késztetnek, álljunk talpra. Az ilyen golyók képesek kihúzni kicsit az elkeseredettségből, s elgondolkodtatni. Tekintetük azt sugallja: "nem éri meg...nézz magad köré végre, lehet, hogy itt köztünk is akad egy-két színes golyó, csupán el vannak rejtőzve...ha pedig megtalálsz legalább egyet, az majd mutatja az utat a többi felé.." Igen. Valami ilyesmit olvastam ki egy alkalommal az egyik fekete golyó szemeiből...Elkezdtem kutatni a színek után, s kis idő elteltével találtam hármat is: egy piros, egy sárga és egy zöld golyót...Ők pedig elvezettek a boldogsághoz.
Ránéztem kicsi Timre, és elmosolyodtam. Megsimogattam összeborzolt haját, s elmondtam neki egy mesét...Gondoltam, hátha ez a mese lesz az egyik színes golyó a nagy feketeségben...nyilván, nem a legvilágosabb, viszont mondjuk egy sötétzöld golyónak simán elmehetett volna. De nem...Kicsi Tim tovább sírt. Az egyik legfájdalmasabb a világon, amikor szeretünk valakit, aki eleinte úgy mutatkozott, viszont szeret minket, aztán egy nap úgy kelünk fel, hogy érezzük, valami már nem a régi. Valami eltűnt...például a törődés a másik felől...Elkezdünk aggódni. Kétségbeesünk...Pedig csak egy mozdulatra lenne szükségünk...egy szoros ölelésre TŐLE...egy kézfogásra...valami, ami jelezné a viszonzást...De nem jön semmi. Mi pedig zuhanunk...zuhanunk...és azon kapjuk magunkat, hogy ott hempergünk egy halom fekete golyó közt. Eltarthat akármeddig...általában tőlünk függ nagyrészt.
Tim szerette L.-t. Igaz, olykor neki is nehezére esett kimutatni, de nagyon szerette, s ideje nagy részét vele töltötte, azelőtt. Gyerek volt még, ám a szíve óriási. Féltettem kicsit, mert tudom, milyen csalódni egy számunkra fontos emberben. De pár hónapnyi szenvedés után Tim végre rátalált egy élénkpiros golyóra a sötétségben. Ez a golyó egy szelíd, hófehér, tiszta mosolyban testesült meg. Egész véletlenül, spontán talált rá. Épp a parkban sétált, mikor meglelte egy fa tövében. És a Nap sütött...és kéklett a bárányfelhőkkel teli ég...Tim pedig azóta színes golyókban hempereg: a szivárvány minden színében, és még azon kívül rengeteg másban. Olykor már szinte eggyé válik velük, például mikor ináig hatol a boldogság. Én meg mosolyogva nézem őt, s azon gondolkodom, vajon tudja-e hány ilyenen fog még keresztülmenni...vajon tisztában van-e azzal, hogy olykor neki kell megteremtenie a színt a fekete golyók közt, mert ezáltal erősebbé válik...Viszont ez a jövő zenéje talán...hmm
Sárga-piros golyók...
napsugár...
öröm...


Nicky

A naivság csapdájából

                                                           "Egy meg nem született kapcsolat emlékére"

Félek lefeküdni
tudom, nélküled kell felkelnem
Még érzem az illatod a levegőben
A padlón maradt borfoltok is rád emlékeztetnek
Éjjel két óra van
Tudom, nincs értelme
Véget ért, nem kell többször mondanod
És ne nézz rám így
Én megpróbáltam
Utállak miatta
Utálom magamat is
Gyerekes játék volt csupán
Gyerekes vágyakkal
és egy gyerekes álommal
További szép életet
meglátod, valóban az lesz
még így is
tényleg
az lesz
adj pár hetet
és elfeledlek


Nicky

"Holnap rám új nap virrad..."

Ma nem tudok tükörbe nézni.
Fáradtan jöttem haza, de a Nap éltetett.
A tavasz illatát érzem a levegőben,
mégis besötétedett. Este fél tizenegy van,
és én félek.
Félek.
Ridegek a falak errefelé.
Hüvös szellő fújdogál odakint,
a Hold ma bujkál,
sötét felhő mögé rejtőzik, menedéket kér.
Repülni akarok.
Arra gondoltam, belövöm magam, de minek...

Ma úgysem tudok tükörbe nézni.

Egy vonat vár valahol a távolban.
Megmozdulni is képtelen vagyok,
a földhöz bilincseltek.
Vér csorog végig testemen, szakadt a ruhám.
Azt hiszem, nem veszthetek sokat,

ma nem tudok tükörbe nézni.

A mennyezetről egy manó csüng fejjel lefelé,
lanttal kezében játszik,
felveszi velem a szemkontaktust.
Hallom zenéjét, emlékképeket látok:
most már tudom - ez a muzsika én magam vagyok.
Könnycseppekkel öntöz,
és én mosolygok...
Csalóka nap virradt ma, az öröm könnyei potyognak rám talán...
Vagy csak az együttérzésé?
Ne...Csak ezt az egyet ne, engem soha ne sajnálj.
Most pedig eggyé válok zenéddel,
s tovaszállok, kedves dallamként, el az Örökbe...
a lant húrjai éltetnek, a horizont felé repülök...

Valójában csak egy szál cigire és egy csupor kávéra lenne szükségem...
Édes végtelen...

Ma nem tudok tükörbe nézni...


Nicky

Az eltáncolt tánc

Gyilkos volt. Lezüllött filozófus, ki nappal könyvet ír, éjjel rabol. Nappal szeret, csodál, mosolyog, éjjel szörnyeteggé alakul át, engedi, hogy vér pihenjen kezén, nem ismer félelmet. 

Átok. Fuldoklás. Miért? Nem tudom. Tükörbe nézni is képtelen vagyok. Az ár visz.

Már elvitte, újból és újból enged neki, nem harcol. Fényben erős, ki könnyes szemmel, de bátran néz előre; ki szeret, amennyire tud, kemény és jeges szívvel is, megmártózva a szenvedés tavában, de nem tágítva. 
Ám amint a sötét gúzsba kötötte és megfojtotta nehéz öklével a Nap sugarait, ő felébredt. Kijött belőle minden düh és harag, és fájdalom, és emlék. A múlt dögszagú keselyűje röpködött fölötte rendületlenül, nem hagyta békén. 

Bosszuld meg. Állj bosszút. Bosszú. Kulcs a megnyugvás felé - ölj embert, rabolj lelkeket, mondd el nekik történetedet, hadd hallják, mielőtt elpusztulnak.

Érdekes életfilozófia. Érdekes, mikre képes a sötét. Láncba verte volna magát, hogy ne kelljen átlépnie a küszöböt, de képtelen volt fegyelmezni érzéseit, felhevültségét és haragját. Mi is az önkontroll, ugye? Érdemes elgondolkodni rajta. 
Minden nap megszületett és meghalt egyszer. Megölte tetteinek ocsmány súlya, a lelkiismeret. S bár a Nap feltámasztotta és kicsit jobban lett, mindig elvesztett egy darabot hézagos, jeges szívéből. Évek óta várakozott, a szív pedig egyre fogyott, és fogyott...Mígnem végre elérkezett az idő - porrá lett az utolsó szilánk is. Véget ért, és véget ért ő is. Már csak egy test maradt, mely vért, szerveket és egy csontvázat zárt magába, de lelket nem. 
A fehér plafont bámulta naphosszatt fátyolos szemekkel. Olykor fel-felderengett előtte a múlt keselyűjének alakja, fájó szerelmet és egy hófehér, ködös arcot vonva maga után. S bár már félig halott volt, emlékezett még, nem feledett. 

Sóhajtozva szeretlek ma,
beteg szemekkel nézek vissza rád.
Tudom, megöltél, de már nem számít.
Mindent odaadtam.


Nicky

Egy elkezdett regény előhangja

Fák, hegyek...rétek...mezők. Képzeld el, hogy ott ülsz egy magas hegy csúcsán! Körülötted...a vadregényes táj. A szél füledbe suttog valamit, a Nap pedig körbefon sugárkarjaival...Madármuzsika zeng szüntelen, az ég pedig kékell, olyan kéken, mint még soha. 
Ott ülök veled szemben. Bámullak, te pedig visszabámulsz. Farkasszemet nézünk. Tudom, fárasztó vagyok olykor, de gondolj bele, kérlek. Csak egy perc az egész. A történet elejétől a végéig az arcomra van írva. Ha érdekel, sikerül megértened. Ha nem túlzottan, ne is próbálkozz. Beléd látok, felesleges hazudnod. Elmégy vagy maradsz - a te dolgod. A lényeg, hogy én ott leszek...Azonban ez sem tarthat örökké. Amikor eljön a nap, felállok, s tovarepülök, el a végtelenbe...Annak a naiv, kalandra éhes gyereknek a végtelenjébe, ki egykor voltam...vagyok...és leszek. Mert vannak dolgok, barátom, amik nem változnak meg sohasem.


Nicky

Beszélgetés egy merengővel...

1.

Hy. A nevem ... mi is a nevem? Várj, elgondolkodtatsz ... Ne nézz rám így ... Ne érdekeljen, hogy hívnak, engem sem érdekel.
Szóval itt élek én. A levegő friss, a természet mesés ... Olykor szinte magam előtt látom azokat a tündéreket, kik életet lehelve a fákba, bokrokba és virágokba repkednek fel-alá a hegyek közt, magukban hordozva valami csodát, mit hús-vér ember nem foghat fel...
Elvbűvölő. Viszont most megyek is tovább, szia!

2.

A múltkor az iskola egy üres tantermében ültem. Egy padból bámultam a krétaporos táblát. És igen! Nem gondoltam semmire sem, csupán csak néztem...És valami olyat éreztem, mit eddig talán soha...Érdekes, nem?  Érdekes és ijesztő. Már vagy 1732 napja nem jártam a suliban. Fura, hogy ennyi év után épp annak az ocsmány táblának a képe röpít el az Örökkévalóság teljességébe. Na szóval, így történt.
Most viszont futok, vigyázz magadra, szia!

3.

Mindig is érdekeltek az őrültek. Minden fajtájuk ... az őrülten őrültek, a pszichopaták, az elvontan őrültek...Szerintem csodálatosak, mert egy egész más világban élnek. Morbid, de szép. Egyszer beszélgettem egy őrülttel. Azt mondta, minden álma egy őrült feleség ... Aznap őrültebbnek éreztem magam, mint valaha. Hosszú hónapokon keresztül az ő felesége akartam lenni...
Most azonban mennem kell, szia!


4.

Mi a véleményed a homoszexualitásról? Nézd, van jó oldala is: ha nem lennének, nem lenne kiket kövekkel dobálnia  a társadalomnak. Ha nem vetnek meg senkit, talán meg is halnak az unalomtól. De ne értsd félre, én nem ítélem el őket ... Valójában, nekem teljesen mindegy, mit tesznek. Erről ennyit. Inkább hagyjuk is ezt a témát.
Megyek aludni. Szia!

5.

Gyerekkoromban ismertem egy vénasszonyt, a szomszédunk volt balkézről. Ahányszor kimentem, és találkoztam vele, mindig a fejemhez vágta, hogy engem nem is szeretnek a szüleim, és hogy apu nem is biztosan az igazi apám. Gonosz nő volt. Addig abban a tudatban éltem, hogy a világon mindenki szeret mindenkit. Azóta kételkedem az emberekben.
Most viszont tényleg megyek, szia!

6.

Tudtad, hogy vannak csillagok az égen, amelyek nem is léteznek már? Csupán a fényük él még, ezt a fényt hisszük csillagnak éjjelente. Hm. Érdekes. Vajon hány halott embert ismerünk, kiknek a teste létezik csak? Nem is sejthetjük, mikor foszlanak el véglegesen...Félelmetes. Neked mi a véleményed erről?

7.

A szembeszomszédunk valami hegymászó volt. Ő volt, akivel mindössze egyszer sikerült csak szót váltanom az utcánkban. Sosincs otthon, ha pedig otthon van, akkor olvas, meditál, tornázik meg ilyesmi. Őszintén szólva már abban is kételkedem, hogy igazán otthonának tekinti azt a kis házat. Biztosan nem. Szerintem a hegy az ő hazája. Na szóval ... amikor váltottunk néhány szót (jópár éve volt már), azt mondta, hogy az embernek egy folyamaton kell átmennie ahhoz, hogy valós hegymászással foglalkozzon. Másképp nem érti meg a hegyet. Viszont igen csodálom azt az embert.
Most kénytelen vagyok menni. Megyek is, azt hiszem, szia!

8.

Gondolkodtál már azon, létezik-e Isten? Tudom, hogy gondolkodtál. Na és mire jutottál? Hm. Nos, szerintem léteznie kell. Csak talán nem olyan épp, amilyennek az emberek többsége hiszi. Képtelenség lenne, ha valóban ott lapulna a felhők közt egy szakállas, öreg Valaki, aki megteremtette a világot, mégis alig ad jelet magáról. Vagy csak az ember nem figyel fel rá? Nem. Számomra nem ez. Talán...hagyjuk is ezt most, rendben? Súlyos gondolatok ezek...

9.

Kérdezhetek valamit? Szoktál zenét hallgatni? Tudom, tudom, hülye kérdés, hisz biztosan szoktál...Képzeld, a múltkor sikerült megtapasztalnom a zene hihetetlen erejét. Elképesztő volt. Alig tudtam bármire is gondolni, kénytelen voltam becsukni a szemem...A szívem hevesen dobogott. Legszívesebben sírtam volna, vagy nem is tudom...Ilyenkor az embernek nehéz bármihez is kezdenie. Magadban érzel minden egyes hangot, rezdülést...Csodálatos, mégis hátborzongató volt.
Most azonban megyek is, szia!

10.

Félek, búcsút kell intenünk egymásnak egy kis időre...5 perc múlva indul a vonatom..Egy tanácsom van csak számodra, barátom: az, hogy éldd meg a pillanatot.... Nem vicc, nekem hihetsz. Azt hiszem, érted, mire gondolok...
Most megyek...Az álom felé vágtatok. Vigyázz magadra...Szia!

Nicky