Átok. Fuldoklás. Miért? Nem tudom. Tükörbe nézni is képtelen vagyok. Az ár visz.
Már elvitte, újból és újból enged neki, nem harcol. Fényben erős, ki könnyes szemmel, de bátran néz előre; ki szeret, amennyire tud, kemény és jeges szívvel is, megmártózva a szenvedés tavában, de nem tágítva.
Ám amint a sötét gúzsba kötötte és megfojtotta nehéz öklével a Nap sugarait, ő felébredt. Kijött belőle minden düh és harag, és fájdalom, és emlék. A múlt dögszagú keselyűje röpködött fölötte rendületlenül, nem hagyta békén.
Bosszuld meg. Állj bosszút. Bosszú. Kulcs a megnyugvás felé - ölj embert, rabolj lelkeket, mondd el nekik történetedet, hadd hallják, mielőtt elpusztulnak.
Érdekes életfilozófia. Érdekes, mikre képes a sötét. Láncba verte volna magát, hogy ne kelljen átlépnie a küszöböt, de képtelen volt fegyelmezni érzéseit, felhevültségét és haragját. Mi is az önkontroll, ugye? Érdemes elgondolkodni rajta.
Minden nap megszületett és meghalt egyszer. Megölte tetteinek ocsmány súlya, a lelkiismeret. S bár a Nap feltámasztotta és kicsit jobban lett, mindig elvesztett egy darabot hézagos, jeges szívéből. Évek óta várakozott, a szív pedig egyre fogyott, és fogyott...Mígnem végre elérkezett az idő - porrá lett az utolsó szilánk is. Véget ért, és véget ért ő is. Már csak egy test maradt, mely vért, szerveket és egy csontvázat zárt magába, de lelket nem.
A fehér plafont bámulta naphosszatt fátyolos szemekkel. Olykor fel-felderengett előtte a múlt keselyűjének alakja, fájó szerelmet és egy hófehér, ködös arcot vonva maga után. S bár már félig halott volt, emlékezett még, nem feledett.
Sóhajtozva szeretlek ma,
beteg szemekkel nézek vissza rád.
Tudom, megöltél, de már nem számít.
Mindent odaadtam.
Nicky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése