A szánalom talaján

Újból elkéstél. Pedig megmondtam, hogy ne tedd. Mégis elkéstél. Most jól érzed magad? Most teljesnek érzed magad? Hát, tudd meg, szánalmas vagy. Nézz tükörbe. Szétzilált a hajad. Karikás a szemed. A ruhád rongyos. Kést rejtegetsz, ne tagadd. Egy kib*szott drogos vagy. Mindened a káosz. 
Vigyél magaddal
Kérlek, vigyél magaddal
....................................

Nicky

Egy kereső idegen életéből...

Láttam, amint a levegő után kapkodsz...Láttalak meghalni is. Csendes volt és magányos, olyan, mint általában lenni szokott. És most azt is látom, hogy sokkal jobban vagy, mint előtte. Tudom. Mert megéltem.

Tris egy Isten háta mögötti kis falucskában született, valamikor a XVIII. század végén. Létezéséről alig tudtak páran. Szülei sosem törődtek vele, egyedül kellett megtapasztalnia az élet dolgait. Mégis mindig boldog volt. Sírás helyett mosolygott. És amikor az emberek elkezdték megismerni, csodálni kezdték.
Ahogy telt az idő, Tris olyan gyorsan fejlődött. Az első munkája egy asztalosműhelyben való segédkedés volt. A második cipőtisztítás. A harmadik bányászat. A negyedik seprűkötés. Folytathatnám még a sort, de semmi kedvem hozzá, mert rengeteg helyen megfordult már. Ezeket a tevékenységeket úton-útfélen tanulta meg, különböző emberektől, akikkel véletlen hozta össze a sors. Kíváncsi volt. Az emberek pedig szeretik, ha valaki érdeklődik az után, amihez értenek, mert így felsőbbrendűnek érezhetik magukat...ha pedig meg is taníthatják valamire a másik félt, akkor még boldogabbak, mert így kétszeresen nagyobbnak hiszik magukat. Mégis mindig vigyáznak arra, hogy ne adják át teljesen tudásukat, nehogy a kis tanítvány túlszárnyallja őket éles és kiváncsi elméjével. Igy volt ez Trisszel is. Megtanulta a dolgok alapját. De ő nem állt meg ennyinél, továbbfejlesztette tudását. Mindig megtalálta a módját. Ez volt a titka - hogy nem állt meg. És amikor az emberek ezt látták, irirgykedni kezdtek rá...

Illúziókban élni...Álmodni az álomban...Mondd, miért találod érdekesebbnek azt a világot? Cseppet sem vagy reális, és ezt titkolni sem tudod. Az álmaidban élsz, ők pedig tebenned. Nem félsz, hogy egyszer csak szertefoszlanak, és akkor te is szertefoszlasz? Azért kérdezlek, mert én már átéltem...Csak ennyit éreztem, hogy lebegek.

Tris mindig ellenállt. Megpróbálta nem figyelembe venni azt  a sértő megjegyzéseket és célzásokat. Élte az életét, mosolyogva. Minden napnak megtalálta az üzenetét. Hol egy tanító szóban, hol egy tekintetben, hol egy tettben. Lelke szennyezetlen maradt a mindennapi, emberi kis butaságoktól. Ritkán hibázott, ha pedig hibázott, rögtön eszébe jutott - meg kellett történnie, hogy többször ne kövesse el. Voltak napok, mikor álruhát öltve járta az utcákat éjszaka...Bement a még nyitva levő, zsibongó kocsmákba, melyek dugig voltak az ittas, részeges emberekkel. Csak az volt józan arrafelé, aki még csak az első két pohár szesznél tartott. Sosem figyeltek fel a sötét kabátos, kapisonos idegenre, aki mindig talált egy üres zugot, ahol meghúzhatta magát. Aki csak rendelt egy korsó sört, és dohányozva mélázott. Rápillantva talán filozófusnak nézhették, vagy egy vándornak, aki átjáróban van a városkában. Volt, hogy órákat el-elüldögélt egy-egy italozóban. És igen...most te, kedves olvasó, rákérdezhetnél arra, hogy "miért is csinálta ezt Tris?" A válasz kicsit sem bonyolult, tulajdonképpen teljesen egyszerű - az embereket figyelte.

Tudom, hogy fáj egy-egy számunkra fontos ember elvesztése. De ne hidd, hogy megáll az élet emiatt. Ne hidd, hogy emiatt meg kell keserítened önmagad életét. Bánkódj kicsit és sírd ki magad. De aztán állj fel, emelt fővel nézz előre. S vigyázz, nehogy beleköltözzenek álmaidba. Mert ha egy kicsiny résnyire is nyitva hagyod szíved celláját, beférkőznek. Te pedig reménykedni kezdesz - hátha visszajönnek, és tiszta lapon vághattok bele valami újba. A remény veszélyes. Vigyázz vele. Higgy nekem. Én tudom. Én átéltem.

Azokat a koszos, ittas embereket figyelte -  városi polgárság legalját. Nézte az arcaikat, mámorban úszó pillantásaikat...szótlan, kimondatlan kétségbeesésüket...hallgatta részeg kiáltásaikat...és szóváltásaikat...Érdekelte őt, min mennek keresztül. Az, hogy vajon csak puszta szórakozásból vannak-e itt, vagy van valami mélyebb ok? És ahogy járt estéről estére, sokmindent megfigyelt.
- Az ember menekül - mondta, mikor egy városban élő hajdani remetével beszélgetett. A remete bölcs volt, Tris szeretett a társaságában tartózkodni. - Menekülnek a problémáik elől, bele a züllésbe, mert azt hiszik, másnapra minden elmúlik. De nem fog. Ugyanott találom őket, ugyanúgy.
- Mert nem gondolkodnak. Azt sem tudják, kik valójában. Szétesőben vannak. De mégcsak észre sem veszik.
- Sokukat láttam csendben sírni. Azt hitték, nem látja őket senki sem. Potyogtak a könnyeik...Ekkor azt hiszem, emlékeztek.
- Arra, hogy kik voltak...Tisztán lebegett szemeik előtt, hogyan jutottak edáig. Talán ezek a legszebb perceik. De ne hidd, fiam, hogy csak a kocsmákban levők ilyenek. A legtöbb ember ilyen. Túl sokszor vesztik el magukat. Aztán már nem is foglalkoznak vele. Ha pedig eszükbe jutna elgondolkodni, elhesegetik ezeket a gondolatokat - azzal az indokkal, hogy butaság. Holott nem az, mert tulajdonképpen ezért érdemes élni...

Ne sírj. Most már hagyd abba. Itt vagyok. Itt vagyok.

Az évek teltek, Tris pedig öregedett. De határtalan kíváncsisága sosem csökkent. Még mindig mosolyogva kelt fel. Még mindig kereste napjainak üzenetét. Még mindig álruhába bújt olykor, ha valamit látatlanban akart kideríteni. Újabbnál újabb tapasztalatokkal gyarapodott. Leginkább az emberek és tetteik érdekelték - az, hogy miért csinálják azt, amit csinálnak. Tetteik gyökere után érdeklődött, kutatott múltjuk után, ez által ki tudott következtetni dolgokat. Megértette lényegüket és azt, hogy miért olyanok, amilyenek. Hogy mire volt ez jó? Nem tudom. Talán úgy érezte, erre hivatott - hogy belelásson másokba.
- Kirekesztik azokat, akik különböznek tőlük. El akarják érni azt, hogy visszariadjon, vagy pedig, magukba kényszerítik - bele a tömegbe. Addig kínozzák, míg eredményre nem találnak - mesélte Tris a Remetének.
- De ha a különc erős, nem engedi, hogy ez megtörténjék vele.
- Talán egy idő után elveszti erejét. Mert rájön, hogy egyedül van.
- A különcre kicsit mindig jellemző az egyedüllét. Ezért is nehéz nekik olykor, máskor viszont éhezik azt, hogy egymagukban legyenek. Jegyezd meg, fiam, hogy az ilyenek az igazán különlegesek. És ha két különc egymásra talál, mindkettőjüket hatalmas boldogság tölti el. Erősebbekké válnak egymás által, a tudat által, hogy nincsenek teljesen egyedül.
- A tömeg mégsem tágít...Mit tesznek akkor?
- A tömeg nem tágít, mégis csak a levegőt markolja. Túl üresek ahhoz, hogy megkísértsék őket. A földbe tiporhatják őket, azok mégis felállnak. Ha engednek, és inkább a tömeggyártmányi életet választják, akkor valójában még ők sincsenek egészen tisztában önmagukkal. Élni fognak a Sorban, és ekkor fog eldőlni igazán, kicsodák. Az út még mindig kétirányú: vagy visszatérnek, vagy maradnak. Ha a kettő között inognak, az annak jele, hogy még mindig nem jutottak el önmagukig.
Tris meghallgatta a Remete szavait, és jól eszébe véste.

Hiszel a tündérekben? Ott vannak mindenütt...Nesztelenül bújnak meg a fák s bokrok mögött. Éjszakánként csengő hangon énekelnek. Olykor fává s bokorrá lesznek. Majd újból felélednek. Lesd meg őket...És csak légy türelemmel. Én már láttam egyet...én már láttam egyet.

- Találkoztam egy lánnyal. Hófehér volt a bőre, az ajkai vérvörösek. Szeme zöld, mint Hullócsillag egy nyári estén. A rét közepén ült, s az eget bámulta. Odamentem, és leültem mellé. Együtt néztük aztán, hosszú órákon keresztül. Mondd, szerettél már valakit igazán? - kérdezte egy alkalommal Tris a Remetét.
- Szereted őt?
- Szeretem. A kérdésemre mégsem feleltél.
- Nem akarok válaszolni. Amire nem akarok válaszolni, az az enyém. Viszont az fontos, hogy te most válaszolj: miért szereted? A szemeiért? Azért, mert volt vele egy-két szép pillanatod?
- Nem tudom. Tulajdonképpen...fogalmam sincs - válaszolta Tris összezavarodva.
Erre a Remete mosolyogni kezdett. Kibámult az ablakon, és a kékes-zöldes hegyekre meredt.
- Mondd ki. Hallgatom - így Tris.
- Semmi különös. Csak tudni akartam. szereted-e.
- Ezt már elmondtam.
- Igen. De tudni akartam, tényleg szereted-e. Ha nem tudod megmondani, miért érzel így- na, akkor szereted. Nem azért, mert hófehér a bőre, vagy mert hosszú a haja. Akkor nem őt szereted, hanem azt, amit kapott, a külsőségeit. Igy pedig nem érvényes a dolog, ugye tudod?

 Irtál egy verset. Estefelé járt már az idő. Ott ültél a hintaszékedben egy forró tea társaságában, amikor egyszercsak kipattant a fejedből. Azonnal papírra vetetted buzgón, ne tagadd. Láttam, még mikor a fejedben volt. Mutasd hát meg. Kérlek, mutasd meg, mi lett belőle...

A Remete kilencvennyolcadik életévében távozott az élők sorából. Tris temettette el. És csak ő jelent meg a szertartáson, a hófehér bőrű lánnyal, akinek zöld szemei Hullócsillagként ragyogtak.
5 könyvet írt tapasztalatairól, valamint a Remetétől tanult dolgokról.
Lelke mégsem lelt nyugalomra. Buzgalommal folytatta a kutatást. Keresett valamit. Keresett valamit, amiről ő sem tudta, micsoda. Azt hitte, ha tanulmányoz másokat, előbb-utóbb eljut ehhez a valamihez. De rájött, hogy ez csak segítség volt. Még nincs vége. Valami még hiányzik. Ezt kellett megtalálnia, hogy teljes legyen élete.
Az irigy emberek folytonosan üldözték, ocsmány megjegyzéseket vágva hozzá: "A semmiből jött, és semmi is, csak sokat hisz magáról."- mondogatták. De róla lepergett. Túl mély volt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon.

Tris hetvenkét évesen halt meg, Tavaszi éjszaka volt, lágy, puha szellő fujdogált odakinn. Nem volt mellette senki, csak egy koromfekete macska...Ott dorombolt az ágya szélén. Hogy megtalálta-e Tris, amit keresett, azt csak ő tudhatja. Én csak annyit tudok, hogy éjjel fél kettőkor jött érte...És amikor elvitte, mosolygott...


Nicky