Egy fagyos, távoli bolygóról...

Kereslek, de sehol sem talállak.
Tudom, messzi emlék vagy csupán egy fagyos, távoli bolygóról...


Nicky

Aki mindig szeretett

Tévelyedett lélek. Zord, vad hegyek orma. Zuhogó esők, sötét felhőlabdák. Törött, elhagyatott viskók. Gazos, láthatatlan ösvények. Itt élt. Itt élt ő, az elhagyott. Ő, az elvont. Ő, aki folyton, szüntelen szeretett. Fáradhatatlanul, önzetlenül. Úgy, ahogyan a gyermekek szoktak szeretni. Akin keresztültaposhattak, akit kigúnyolhattak, mégsem inogott meg. Mosolygott a világra. A világ pedig visszamosolygott reá.

Az idő pedig szépen, lassan ráteregette hófehér fátylait, s csak az emlékek maradtak.
Az, hogy beleszeretett...Hogy hosszasan szeretkeztek aznap éjszaka...A mosolya...A keze...A bőre, a teste...A szíve...És végezetül - az elhagyás hosszú, fájdalmas percei. A szív csendes magánya. Az egyedüllét, a hegyek menedéke. A Nap és a Hold...Az énekesmadarak. És a viszonzatlan, mindig önzetlen szeretet.

Nicky

Részlet a "Vak lány története" című regényemből

Elborult a világ. Halvány fénycsóvák játéka. Világosabb, majd újból a sötét…aztán halvány fényfolt…és megintcsak: vég. És így marad. A komor, fekete valóság, melyben többé soha nem kel fel a Nap, s nem mutatja meg arany sugarainak sűrű egymásbafonódását. A tavaszi madarak is eltünnek örökre, velük a rejtélyes hegyek, az erdők sűrű rengetege, a rétek, mezők, virágok…Minden elutazik – hosszú, végzetes útra. S nem marad meg más semmi, csak az emlékek, s a hangok, melyek arról tanúskodnak, hogy ezek a csodák mind léteznek, vannak, VALÓSAK. Tapinthatóak, hallhatóak…de láthatatlanok. Láthatatlanok, akár a méla, naiv képzelet álomképei.


Nicky