Fáradtan jöttem haza, de a Nap éltetett.
A tavasz illatát érzem a levegőben,
mégis besötétedett. Este fél tizenegy van,
és én félek.
Félek.
Ridegek a falak errefelé.
Hüvös szellő fújdogál odakint,
a Hold ma bujkál,
sötét felhő mögé rejtőzik, menedéket kér.
Repülni akarok.
Arra gondoltam, belövöm magam, de minek...
Ma úgysem tudok tükörbe nézni.
Egy vonat vár valahol a távolban.
Megmozdulni is képtelen vagyok,
a földhöz bilincseltek.
Vér csorog végig testemen, szakadt a ruhám.
Azt hiszem, nem veszthetek sokat,
ma nem tudok tükörbe nézni.
A mennyezetről egy manó csüng fejjel lefelé,
lanttal kezében játszik,
felveszi velem a szemkontaktust.
Hallom zenéjét, emlékképeket látok:
most már tudom - ez a muzsika én magam vagyok.
Könnycseppekkel öntöz,
és én mosolygok...
Csalóka nap virradt ma, az öröm könnyei potyognak rám talán...
Vagy csak az együttérzésé?
Ne...Csak ezt az egyet ne, engem soha ne sajnálj.
Most pedig eggyé válok zenéddel,
s tovaszállok, kedves dallamként, el az Örökbe...
a lant húrjai éltetnek, a horizont felé repülök...
Valójában csak egy szál cigire és egy csupor kávéra lenne szükségem...
Édes végtelen...
Ma nem tudok tükörbe nézni...
Nicky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése