- Előtted lebeg, milyennek kéne lenned, mégsem megy. Tökéletlen vagy - vetette oda nekem trehányan, s kortyolt egyet kihűlt, reggeli kávéjából.
Nem mondtam semmit. Némán álltam, s bámultam a förtelmes alakot. Azt hitte, mindent tud. Azt hitte, tökéletes. Azt hitte, csúcson van. És épp ez tette oly értéktelenné, oly semmitmondóvá és visszataszítóvá. Túl sokat hitt magáról, ez által azokat a kicsiny értékeket is elvesztette, melyek valaha is tényleg benne voltak.
- Szar ez a kávé - mondta megint pökhendien, majd egyenest a szemeimbe nézett. De én rideg maradtam, s mégcsak szemem sem rebbent...pedig mennyi lenézést éreztem abban a tekintetben...Az undorító alaknak ocsmány vigyorra görbült a szája, pár pillanat elteltével pedig harsány, förtelmes röhögésbe tört ki, mely fuldokló köhögésbe torkollott. Én meg csak néztem őt, és csak szánni tudtam. Köpött egyet, megtörölte szája szélét, s újból engem fürkészett.
- Nincs semmi mondandód? - kérdezett.
Haboztam. Összerezzentem. Nem állt érdekemben válaszolni ennek az embernek. Egy szavam sem volt hozzá.
Újból vigyorgott, s lassan bólogatott.
- Na látod...Épp ezért. Épp ezért nem megy, és sosem fog. Mégcsak beszélni sem tudsz. Nem tudsz mit mondani. Mert gondolataid sincsenek. - Miután ezt közölte velem, újból a képembe röhögött.
- Mit fogsz csinálni? Vannak terveid? - zúdította rám a jelentéktelen kérdészuhatagot. Ezeket még ő sem gondolhatta komolyan. Teljesen tisztában volt azzal, hogy egy senki vagyok, s mégcsak meg sem fordul a fejemben a jövőmet tervezgetni.
De nem volt igaza. Igen, válságba kerültem, de nem volt igaza. Azt hittem, véget vetek az egésznek, mégis itt vagyok, nem tettem meg. Közhely lenne azzal jönnöm, hogy azért, mert mindennek oka van és okkal születtem meg. Nem akarom ezt felemlegetni. Egyszerű - csak éreztem. És tudtam, hogy még utaznom kell. El kell utaznom valahova északra - ez a gondolat tartott életben. Ott újrakezdhetek mindent. Senki sem ismerne és én sem ismernék senkit. Amikor belegondolok ebbe, eltölt egyfajta nyugalom, harmónia és boldogság. Tudtam, így lennék teljes. Ez zökkentené helyre borult elmémet. Tudtam, elterelné a figyelmemet arról, hogy mennyire fájdalmasan elcseszett ember vagyok. Hogy hogy lettem ilyen? Hmm. Hosszú történet. Nehéz lenne megfogalmaznom. De majd egyszer talán megpróbálhatom. A lényeg, hogy ez lett belőlem - egy menekülő - kiforrott természettel és milyenséggel, melyen talán már Isten sem tudna változtatni...bár ki tudja.
Ez a faszi pedig teljesen tisztában volt ezzel, s újra meg újra rajtam csattogtatta ostorát, abban a reményben, hogy egyszer a megsemmisülésig alázhat szavaival. Volt, hogy már majdnem megtette. S akkor, mikor már csak egy kézzel kapaszkodtam a nagy gödör bizonytalan falába, az utolsó szinten, olyan alacsonyan, hogy a lábam is földet ért volna. ha kinyújtom - egyszercsak észrevettem, hogy egy elnyűtt, öreg kötél rejtőzik a rücskös fal kövei között. Bizonytalan volt és szálkás, azt sem tudtam, mi tartja. És mégis mintha rám várt volna...nekem teremtetett volna. Erőt gyűjtöttem, s odakúsztam. Napokba telt, de három szintet sikerült felemelkednem. Amikor a faszi észrevette ezt, elővette a bicskáját, s megpróbálta lenyesni a segítséget nyújtó kötelet, mely újabb szitkozódásban, lekezelő kijelentésekben öltött testet. Miután ezeket hozzámvágta - újból- szokásához híven harsány nevetésbe tört ki, mely - megintcsak újra meg újra - fuldokló köhögésbe torkollott. Néha azt kívántam - bárcsak megfulladna egyszer. És tudtam, úgyis meg fog. A teste előbb-utóbb feladja a szolgálatot, mert képtelen lesz elbírni a nehezéket. Azt a nehezéket, melyről mégcsak nem is tudott, amelyet mégcsak észre sem vett. Soha életében. Rágyújtottam, és farkasszemet nézve vele, megszólaltam:
- Egyszer meg fog fulladni, uram. Nem ártana ellátogatnia egy orvoshoz.
Nem terveztem hozzászólni, ezt mégsem álltam meg. Tudtam, utálja, ha értelmetlen, tárgytól teljesen eltérő hoz fel neki a társaságában tartózkodó. Ilyenkor úgy érzi, le se szarja az illető, miről volt eddig szó. Láttam a szikrákat a szemeiben. Láttam azt a mérhetetlen gyűlöletet, melyet irántam táplált. Ha tehettem volna, bezárom egy szelencébe az egészet, s elásom, nehogy valaha is bárki útjába sodorja a sors...vagy az Isten...vagy kinek mi - ez magánügy.
- Milyen üres és silány vagy...csak azt látod, amit meg tudsz tapintani. Mit számít a test, hm? A lélek egészsége a lényeg, ez a legfontosabb! - mondta felhúzott orral. - Ezért vesztetted el, látod? Mert túl kevés vagy hozzá!
Igen. Kevés voltam. De mindez az én dolgom. Semmi köze ahhoz, kit miért vesztettem el. Éreztem, újból felülkerekedik rajtam. Nevetett. Túlságosan ismerte már a gyenge pontjaimat. Azokat, melyeknek ha közepébe talál, régi sebeket szakít fel - újból elered belőlük a vér. Folytatta, a múltról faggatózott. És ahogy teltek a percek, és ott álltam megalázva, a lehető legnagyobb egyedüllétben, amit át lehet élni, egyre inkább azt éreztem, ordítanom kell. Csak az a tudat tartott volna vissza, hogy ez boldogságot okozna neki.
"Sosem szeretett", "sosem kellettél neki", "nem vagy elég jó" - zengtek fülembe ezek a kínzó szavak. "Nem téged választott" - igen, nem engem választott. Por vagyok, mégis élek. Tudom, jobb lesz egyedül. Senkire sincs szükségem, elhiheted. Beszélt, én meg csak álltam. Aztán fogtam magam, és egyszerűen csak kisétáltam a szobából.
- Következő! - hangzott el egy női hang, mikor kiléptem a fehér folyosóra. Felállt az egyik lány a váróteremből, és sietve megindult az ajtó felé.
- Üdv a gödör legelső fokán - vetettem oda neki halkan, ahogy elhaladt mellettem. Nem értette, mit beszélek, szemei bágyadtan, kimerülten csillogtak. Beteges mosolyt intézett felém, majd eltűnt.
Én kimentem az udvarra. Leültem, rágyújtottam, s felnéztem a csillagos égre. Győzelmet aratott felettem? Nem tudom, de gondolkodnom kell. El kell törölnöm ezeket a pontokat, különben egyszercsak elszakad a kötél, és a földbe tipor. Be kell temetnem őket. Mégis éreztem, hiábavaló ezen gondolkodnom - képtelenség lenne. Nem, nem győzött még le. Csak megingatott. Mindig megteszi. Mindig ugyanott köt ki. Addig fokozza, míg ki nem rohanok.
Néztem a csillagokat, merengtem, majd elnyomtam a csuklómon a füstölő csikket. A 129-ik nyom. Igen, ez vagyok.
Ez a kulcsa mindennek.
Nicky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése