Üvegpalackba rejtett üzenet

"Egy sóhaj. Ennyi volt a válasza.
Én pedig ott álltam némán,
kezemben egy kiló csokoládéval,
aminek sorsát szinte magam előtt láttam:
kihajítottam a csatornába mindet..
El is úszott csendesen,
maga után vonszolva érzéseimet
és mindazt az értéket, jóságot,
amit éveim során magamba tápláltam.
Élő példa arra, mennyire kegyetlenül könnyű elveszíteni
egy vaskos darabot magunkból pár röpke pillanat alatt ...
És mi jön ez után?
Hmm
A Nagy Semmi.
A Bosszú.
A Menekülés.
Megkeményedett Szív.

Csalfa az Élet...nehezen ad, de könnyen lop..."


Nicky

10x10+50+25+25+16+30+54+23+4

Az irdatan nagy üres, tátongó lyuk…

Még mindig előttem annak a szörnyetegnek az arca,

akit múlt éjjel láttam álmomban.

Nem akart elereszteni, szorosan ölelt,

azt kérte, ne hagyjam magára.

Én pedig ott ültem vele egész idő alatt,

engedtem, hogy sírjon a vállamon.

Fekete könnyei tócsákban álltak körülöttünk,

réz- és vasszagot árasztva magukból..

Eleinte fullasztó volt, de később megszoktam…

Aztán már egy egész takaros kis patak

csörgedezett  feketén

és  nyugalmasan.

Az pedig bőgött tovább,

ÉS én hallgattam.

Mi a baj? – kérdezgettem folyton,

De sosem válaszolt, csak sírt.

A fekete patak nemsokára folyóvá nőtte ki magát,

az pedig óceánná…

Kissé megijedtem, bár nem szóltam semmit,

Gondoltam, hadd zokogjon szegény…

Az ilyesmi mindenkivel megesik,

és milyen jó, ha van valaki,

aki ott ül ilyenkor is rendületlenül, ahelyett,

hogy máshol ülne.

Igy hát nem mozdultam mellőle…

Mindössze 347 év telt el, mikor végre abbahagyta.

Azóta boldog.

Én is az vagyok.

Nicky

Úton a horizont felé

Magam előtt látom a végtelen sivatagot.
Két font van a zsebemben, de sebaj, túl fogom élni.
Zsákkal a hátamon indulok el,
Többé nem látsz. Eltűnök, mintha nem is léteznék,
Felőlem ne hidd, de ezt akarom.
Minden porcikám, minden egyes inam és zsigerem ez után vágyik.
Arra, hogy elmenjek, és új emberré legyek valahol, talán egy ócska patkányokkal teli lerothadt porfészekben,
vagy akár egy irdatlan nagy betonfalas lepratelepen, ahol mindenki mű mosollyal bámul rám, s azt hiszi, elnyerte jóindulatomat.
Új ember leszek az egyik városban, és mégújabb a másikban. 
Cigivel a kezemben ülök le a járdaszegélyre, és nem, nem vagyok nincstelen.
Csak pihenek, és nézem a sietve elhaladó embereket magam előtt.
És nevetek rajtuk.
Amim van, azt magamban hordozom, na meg a hátamon.
Nem fogok tágítani, ígérem, végigjárom az utat. 
Akik hozzám akarnak szegődni, azoknak engedek.
Megjárjuk, ki ki a sajátját, együtt.
Ha pedig néhanapján elfáradunk, ledobjuk majd magunkat a zöldes-kékes pázsitra, a forró, égető homokra, vagy a frissen hullt hófergetegre, magunkba szívva az élet energiáját,
mint szakadt hippik, kik meglelték a békét életük ösvényén...


Nicky

Beszélgetés a fehérszakállú mesterrel...

- Mit számít a gondolat, ha a halál utolér? - kérdeztem.
- Sokat - válaszolta a fehérszakállú mester - Buta életfilozófia ez. Nem tudhatod biztosan, mi vár a halál után...Hisz ez is csak egy kapu egy másik életbe.
- Mi van, ha nem hiszek ebben az életben? Mi van, ha képtelen vagyok cselekedni akármit is, mert tudom, értelmetlenné lesz az elmúlás által?
- Ha effajta gondolatokkal fogod élni életed, mihaszna ember lesz belőled, s halálod után senki sem fog emlékezni rád. Elfelednek, mert nem lesz mire emlékezniük. Elfelednek, mert ismertek, s tudták, miféle voltál: magánakvaló, ki halálát várja, és nem él, egy egész egyszerű szóval Senki. Meg kell értened, hogy okkal vagy ezen a Földön. Nem ülhetsz tétlenül, anélkül, hogy keresnéd az utad. Enélkül ostobává, érzéketlenné és rideggé fogsz válni. Idegen leszel mások számára, magad számára pedig méginkább.
- Kevesen emlékeznek erre manapság. Mindenki a tévé vagy a monitor előtt tengeti napjait...
- Gyilkos, mérgezett társadalomban élünk. Merned kell különbözni a tömegtől, mert ha az beszippant, ugyanolyan leszel, mint a többiek: görnyedthátú zombik, kik kólán és chipsen élnek, nem éreznek, mert minek? Nem érdekli őket semmi, ami igazán lényeges, csupán a materiális, múlandó, annak is csak egy része. Ez akarsz lenni?
- Nem - ráztam a fejem. - Mégsem látom értelmét keresni, álmodozni vagy cselekedni, mert tudom, létem véges.
- Most jól figyelj rám. Figyelsz?
- Figyelek. 
- Bonyolult dolog ez, de meg kell értened. Élsz - ezt tudod, működik az agyad, a szerveid, érzel és gondolsz. Az előtt, hogy megszülettél, szintén léteztél, csupán egy másik helyen, amire már nem emlékszel. Itt még nem volt tested, egy árban úsztál, a Lét árjában az Élet felé. Születésed bizonyítja, hogy eljutottál az Életig. Tudsz magadról, létezel, itt vagy. Lehetőséget kaptál egy élet megélésére, ez által arra, hogy egész misztériumát megfejsd, lehetőséget arra, hogy megleld értelmét, egyáltalán arra, hogy ÉLJ, hogy megéldd a boldogságot, megtapasztaldd a fájdalmat. Lehetőséget kaptál arra, hogy érezz...szeretetet, utálatot, alázatott, megvetettséget, mindent, ami csak van...Kaptál egy testet, mely cella, mégis hasznos. Segítségével tanulhatsz meg élni, bejárni és megérezni a földeket, hozzád hasonlóakkal beszélgetni és együtt élni velük. Sokban ettől a testtől függ életben maradásod az által, hogyan vigyázol rá, mennyire figyeled és uralod testi vágyaid. Összhangba kell hoznod a testedet a lelkeddel, ápolnod kell egyenlően mindkettőt, s hosszú élettel leszel megajándékozva. A halál utol fog érni, ezt nem kerülheted el, viszont nem mindegy, mikor. Mondd, fiam, mit gondolsz, mi történik a halál bekövetkezte után?
- A nagy Semmi. Mester, én nem hiszek a Kapuban...
- A nagy Semmi. Hm. MINDEN. Bár tested idővel elsorvad, s rovarok lakják be, lelked tovaszárnyall a Fény felé, mely magábaszívja teljes egészedet. Gyönyörű lesz, majd meglátod! Csak élj, s gyarapodj...Jöjj rá, ki is vagy...De többet nem árulok el. Misztikum ez, melyet egyedül kell megfejtened... - mondta az idős mester, és sejtelmes mosollyal szája hegyén, mély álomba merült...


Nicky

A meggyilkolt gyilkolása

Kemencében égnek a kimondott szavak
fekete, romlott szénné,
Lángok közt mindaz,
ami elmúlt rég,
a nyoma mégis megmaradt.
Gyilkos tűz öli a meggyilkoltat,
a felperzselt emlék emléke sem él...

Örömöt érzek.
Felnézek a kék égre.
Mosoly...
Eufória.


Nicky

Láttalak álmomban...

Láttalak álmomban.
Kék pólót viseltél és farmernadrágot...
Csukában baktattál végig a vizes utcákon...
Barna hajad csurom víz...
Elvetemülten néztél ki, még mindig előttem az arcod...
Az a bárgyú, gunyoros mosoly, mely mindössze egy röpke pillanat alatt jelent meg, és illant tova...
Anyád biztos rég leordította volna a fejed, amiért ilyen haláli nyugalommal, önfeledten, zavartalanul sétálsz a zuhogó esőben. Pedig milyen szerencsétlenül hangulatos volt! Emlékszem, bekapcsoltad Izrael Kamakawiwo Over the Rainbowját...Látnod kellett volna magadat! Szüntelen téged bámultalak a fák mögül...Az érdekes az volt, hogy láttam minden egyes arckifejezésed és pillantásod, holott mindig legalább 10 méterrel mögötted lehettem.
Aztán mikor beletörted a kulcsot a zárba...A felismerés keserű folyamata...Irdatlan vicces volt! Becsuktad a szemeid, és beismerően, színültig telve a veszteség- és ügyetlenségtudattal elmosolyodtál...Sosem felejtem el azt az arcot...Akkor döbbentem rá, hogy belédszerettem...

Az utcánkban elhaladó traktor zakatolása ébresztett fel. Azóta is kereslek az álmaimban...szüntelen.

Nicky

Álom az álomban

Tengődj, és élvezd a vér mámoros illatát...
Hallod ezt a misztikus, ősi zenét?
Ez vagyok én...Ismerj meg hát...
Ez vagyok én...
Tudom, messze jársz...A vonat kísértetiesen
zakatol a távolban...
Nem vagyok ott melletted, de a képed előttem dereng.
Csak csukd be szemeid, és halld meg a dalt!
Halld meg, és én körbefonlak karjaimmal,
A füledbe suttogom, hogy szeretlek...
Csak néhány múló pillanat...
Álmaink összetalálkoznak.
Én a tiedben, te az enyémben.
Az ősi zene szól...ez a zene vagyok én...
ez a mágikus muzsika, mely száll...tova...

Nicky

Harminckettedik óra

Felkelek. Pirkad. Nyitva az ablak, mámoros, fagyos dér lopózik a szobába. Az utcán egyetlen egy ember sem jár. Nem zajong semmi sem, csak a szél érinti meg olykor a fák szürkés, sárgás lombjait lágyan, épphogy csak az újbegyeivel. Minden tiszta és ártatlan…nyugalmas.

Épp harminckettőt üt az óra. Én pedig ott fekszek az ágyban, nem gondolok semmire, csak úgy vagyok, és élvezem a mágikusan szép pillanatok misztikumát. Szinte eggyé válok a szellővel, a dérrel, a susogó falevelekkel…vagy csak szobám csendjével. Jól érzem magam. Mintha táncoló tündérek vennének körül, és csendet énekelnének.

Kisomfordálok a konyhába halvány mosollyal a szám szegletében. Elkészítem a reggeli kávét, s a csészével a kezemben kiülök szobám ablakának a párkányára. Rágyújtok, lassan kortyolgatom a kávét, és még mindig mosolygok. Örömöt érzek. Pedig ez csak hajnal…ez csak a harminckettedik óra hetvenharmadik percének száztizenhetedik másodperce…ez csak a misztikus csend, a tündérek nesztelen éneke.

Egy pillanat…múló, mégis öröknek tűnő…hideg és deres, mégis ártatlan…Egy pillanat…

Nicky

A mosolyokról...

Hm...Mi is a mosoly? Egy ackifejezés? Egy érzés? Netalántán egy ösztön? Tolmács? Fény a sötétben? Vagy sötét a fényben?

Egy mosoly sokmindent megváltoztathat. Életeket menthet és dönthet romba egyik pillanatról a másikra. Érzéseket válthat ki és közvetíthet. 
Az emberek ez által képesek közvetíteni valami nem emberit...valójában sokkal többet, mint az ember önmagában...valami sokkal szebbet, ami olykor már-már természetfelettinek tűnhet.

A mosoly - jel. Jel, amely többet árul el számunkra, mint amennyit néha észreveszünk és felfogunk. A legfőbb, hogy a mélyére tudjunk látni mivolta által, a mosolygó szem és száj által, az arc által. Szavak nélkül kell megértenünk a mondandót, egy mosoly pedig olykor többet mond, mint ezer szó.

Egy mosoly összezavarhat, de ugyanakkor békét is ültethet szívünkbe. A lényegét legtöbbször az az ember adja, aki felénk közvetíti  De az is lehet, hogy az ember csak tolmácsa valaminek, ami el kell, hogy jusson hozzánk...a léttől, Istentől...vagy a "sorstól"..., ami egy másik emberen keresztül akar üzenni nekünk.

A mosoly lehet igaz és hamis. Van, hogy csak álarc, maszk, kibúvó, menekülés...Ám van olyan is, mikor a másik teljes egészét látni engedi általa, feltárja önmagát előttünk.

Olykor semmit sem jelent, mert ösztönösen tör elő az emberből. Viszont sokszor nagyobb a mondandója, mint hinnénk.

Egy mosoly megnyugtathat, felébreszthet és megcsonkíthat...rombolhat és felépíthet...utat mutathat és letéríthet...

Nekünk pedig csupán csak a mélyére kell éreznünk, meg kell értenünk.


Nicky

Egy fagyos, távoli bolygóról...

Kereslek, de sehol sem talállak.
Tudom, messzi emlék vagy csupán egy fagyos, távoli bolygóról...


Nicky

Aki mindig szeretett

Tévelyedett lélek. Zord, vad hegyek orma. Zuhogó esők, sötét felhőlabdák. Törött, elhagyatott viskók. Gazos, láthatatlan ösvények. Itt élt. Itt élt ő, az elhagyott. Ő, az elvont. Ő, aki folyton, szüntelen szeretett. Fáradhatatlanul, önzetlenül. Úgy, ahogyan a gyermekek szoktak szeretni. Akin keresztültaposhattak, akit kigúnyolhattak, mégsem inogott meg. Mosolygott a világra. A világ pedig visszamosolygott reá.

Az idő pedig szépen, lassan ráteregette hófehér fátylait, s csak az emlékek maradtak.
Az, hogy beleszeretett...Hogy hosszasan szeretkeztek aznap éjszaka...A mosolya...A keze...A bőre, a teste...A szíve...És végezetül - az elhagyás hosszú, fájdalmas percei. A szív csendes magánya. Az egyedüllét, a hegyek menedéke. A Nap és a Hold...Az énekesmadarak. És a viszonzatlan, mindig önzetlen szeretet.

Nicky

Részlet a "Vak lány története" című regényemből

Elborult a világ. Halvány fénycsóvák játéka. Világosabb, majd újból a sötét…aztán halvány fényfolt…és megintcsak: vég. És így marad. A komor, fekete valóság, melyben többé soha nem kel fel a Nap, s nem mutatja meg arany sugarainak sűrű egymásbafonódását. A tavaszi madarak is eltünnek örökre, velük a rejtélyes hegyek, az erdők sűrű rengetege, a rétek, mezők, virágok…Minden elutazik – hosszú, végzetes útra. S nem marad meg más semmi, csak az emlékek, s a hangok, melyek arról tanúskodnak, hogy ezek a csodák mind léteznek, vannak, VALÓSAK. Tapinthatóak, hallhatóak…de láthatatlanok. Láthatatlanok, akár a méla, naiv képzelet álomképei.


Nicky