Felkelek.
Pirkad. Nyitva az ablak, mámoros, fagyos dér lopózik a szobába. Az utcán
egyetlen egy ember sem jár. Nem zajong semmi sem, csak a szél érinti meg olykor
a fák szürkés, sárgás lombjait lágyan, épphogy csak az újbegyeivel. Minden
tiszta és ártatlan…nyugalmas.
Épp
harminckettőt üt az óra. Én pedig ott fekszek az ágyban, nem gondolok semmire,
csak úgy vagyok, és élvezem a mágikusan szép pillanatok misztikumát. Szinte
eggyé válok a szellővel, a dérrel, a susogó falevelekkel…vagy csak szobám
csendjével. Jól érzem magam. Mintha táncoló tündérek vennének körül, és
csendet énekelnének.
Kisomfordálok
a konyhába halvány mosollyal a szám szegletében. Elkészítem a reggeli kávét, s a
csészével a kezemben kiülök szobám ablakának a párkányára. Rágyújtok, lassan
kortyolgatom a kávét, és még mindig mosolygok. Örömöt érzek. Pedig ez csak
hajnal…ez csak a harminckettedik óra hetvenharmadik percének száztizenhetedik
másodperce…ez csak a misztikus csend, a tündérek nesztelen éneke.
Egy pillanat…múló,
mégis öröknek tűnő…hideg és deres, mégis ártatlan…Egy pillanat…
Nicky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése