Magam előtt látom a végtelen sivatagot.
Két font van a zsebemben, de sebaj, túl fogom élni.
Zsákkal a hátamon indulok el,
Többé nem látsz. Eltűnök, mintha nem is léteznék,
Felőlem ne hidd, de ezt akarom.
Minden porcikám, minden egyes inam és zsigerem ez után vágyik.
Arra, hogy elmenjek, és új emberré legyek valahol, talán egy ócska patkányokkal teli lerothadt porfészekben,
vagy akár egy irdatlan nagy betonfalas lepratelepen, ahol mindenki mű mosollyal bámul rám, s azt hiszi, elnyerte jóindulatomat.
Új ember leszek az egyik városban, és mégújabb a másikban.
Cigivel a kezemben ülök le a járdaszegélyre, és nem, nem vagyok nincstelen.
Csak pihenek, és nézem a sietve elhaladó embereket magam előtt.
És nevetek rajtuk.
Amim van, azt magamban hordozom, na meg a hátamon.
Nem fogok tágítani, ígérem, végigjárom az utat.
Akik hozzám akarnak szegődni, azoknak engedek.
Megjárjuk, ki ki a sajátját, együtt.
Ha pedig néhanapján elfáradunk, ledobjuk majd magunkat a zöldes-kékes pázsitra, a forró, égető homokra, vagy a frissen hullt hófergetegre, magunkba szívva az élet energiáját,
mint szakadt hippik, kik meglelték a békét életük ösvényén...
Nicky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése