Az irdatan nagy üres, tátongó lyuk…
Még mindig előttem annak a szörnyetegnek az arca,
akit múlt éjjel láttam álmomban.
Nem akart elereszteni, szorosan ölelt,
azt kérte, ne hagyjam magára.
Én pedig ott ültem vele egész idő alatt,
engedtem, hogy sírjon a vállamon.
Fekete könnyei tócsákban álltak körülöttünk,
réz- és vasszagot árasztva magukból..
Eleinte fullasztó volt, de később megszoktam…
Aztán már egy egész takaros kis patak
csörgedezett feketén
és nyugalmasan.
Az pedig bőgött tovább,
ÉS én hallgattam.
Mi a baj? – kérdezgettem folyton,
De sosem válaszolt, csak sírt.
A fekete patak nemsokára folyóvá nőtte ki magát,
az pedig óceánná…
Kissé megijedtem, bár nem szóltam semmit,
Gondoltam, hadd zokogjon szegény…
Az ilyesmi mindenkivel megesik,
és milyen jó, ha van valaki,
aki ott ül ilyenkor is rendületlenül, ahelyett,
hogy máshol ülne.
Igy hát nem mozdultam mellőle…
Mindössze 347 év telt el, mikor végre abbahagyta.
Azóta boldog.
Én is az vagyok.
Nicky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése