"Holnap rám új nap virrad..."

Ma nem tudok tükörbe nézni.
Fáradtan jöttem haza, de a Nap éltetett.
A tavasz illatát érzem a levegőben,
mégis besötétedett. Este fél tizenegy van,
és én félek.
Félek.
Ridegek a falak errefelé.
Hüvös szellő fújdogál odakint,
a Hold ma bujkál,
sötét felhő mögé rejtőzik, menedéket kér.
Repülni akarok.
Arra gondoltam, belövöm magam, de minek...

Ma úgysem tudok tükörbe nézni.

Egy vonat vár valahol a távolban.
Megmozdulni is képtelen vagyok,
a földhöz bilincseltek.
Vér csorog végig testemen, szakadt a ruhám.
Azt hiszem, nem veszthetek sokat,

ma nem tudok tükörbe nézni.

A mennyezetről egy manó csüng fejjel lefelé,
lanttal kezében játszik,
felveszi velem a szemkontaktust.
Hallom zenéjét, emlékképeket látok:
most már tudom - ez a muzsika én magam vagyok.
Könnycseppekkel öntöz,
és én mosolygok...
Csalóka nap virradt ma, az öröm könnyei potyognak rám talán...
Vagy csak az együttérzésé?
Ne...Csak ezt az egyet ne, engem soha ne sajnálj.
Most pedig eggyé válok zenéddel,
s tovaszállok, kedves dallamként, el az Örökbe...
a lant húrjai éltetnek, a horizont felé repülök...

Valójában csak egy szál cigire és egy csupor kávéra lenne szükségem...
Édes végtelen...

Ma nem tudok tükörbe nézni...


Nicky

Az eltáncolt tánc

Gyilkos volt. Lezüllött filozófus, ki nappal könyvet ír, éjjel rabol. Nappal szeret, csodál, mosolyog, éjjel szörnyeteggé alakul át, engedi, hogy vér pihenjen kezén, nem ismer félelmet. 

Átok. Fuldoklás. Miért? Nem tudom. Tükörbe nézni is képtelen vagyok. Az ár visz.

Már elvitte, újból és újból enged neki, nem harcol. Fényben erős, ki könnyes szemmel, de bátran néz előre; ki szeret, amennyire tud, kemény és jeges szívvel is, megmártózva a szenvedés tavában, de nem tágítva. 
Ám amint a sötét gúzsba kötötte és megfojtotta nehéz öklével a Nap sugarait, ő felébredt. Kijött belőle minden düh és harag, és fájdalom, és emlék. A múlt dögszagú keselyűje röpködött fölötte rendületlenül, nem hagyta békén. 

Bosszuld meg. Állj bosszút. Bosszú. Kulcs a megnyugvás felé - ölj embert, rabolj lelkeket, mondd el nekik történetedet, hadd hallják, mielőtt elpusztulnak.

Érdekes életfilozófia. Érdekes, mikre képes a sötét. Láncba verte volna magát, hogy ne kelljen átlépnie a küszöböt, de képtelen volt fegyelmezni érzéseit, felhevültségét és haragját. Mi is az önkontroll, ugye? Érdemes elgondolkodni rajta. 
Minden nap megszületett és meghalt egyszer. Megölte tetteinek ocsmány súlya, a lelkiismeret. S bár a Nap feltámasztotta és kicsit jobban lett, mindig elvesztett egy darabot hézagos, jeges szívéből. Évek óta várakozott, a szív pedig egyre fogyott, és fogyott...Mígnem végre elérkezett az idő - porrá lett az utolsó szilánk is. Véget ért, és véget ért ő is. Már csak egy test maradt, mely vért, szerveket és egy csontvázat zárt magába, de lelket nem. 
A fehér plafont bámulta naphosszatt fátyolos szemekkel. Olykor fel-felderengett előtte a múlt keselyűjének alakja, fájó szerelmet és egy hófehér, ködös arcot vonva maga után. S bár már félig halott volt, emlékezett még, nem feledett. 

Sóhajtozva szeretlek ma,
beteg szemekkel nézek vissza rád.
Tudom, megöltél, de már nem számít.
Mindent odaadtam.


Nicky