Hello Everybody:)

!!

http://nickynickwritings.blogspot.com/?view=flipcard

N.

Egy nap Ott

- Előtted lebeg, milyennek kéne lenned, mégsem megy. Tökéletlen vagy - vetette oda nekem trehányan, s kortyolt egyet kihűlt, reggeli kávéjából.
Nem mondtam semmit. Némán álltam, s bámultam a förtelmes alakot. Azt hitte, mindent tud. Azt hitte, tökéletes. Azt hitte, csúcson van. És épp ez tette oly értéktelenné, oly semmitmondóvá és visszataszítóvá. Túl sokat hitt magáról, ez által azokat a kicsiny értékeket is elvesztette, melyek valaha is tényleg benne voltak.
- Szar ez a kávé - mondta megint pökhendien, majd egyenest a szemeimbe nézett. De én rideg maradtam, s mégcsak szemem sem rebbent...pedig mennyi lenézést éreztem abban a tekintetben...Az undorító alaknak ocsmány vigyorra görbült a szája, pár pillanat elteltével pedig harsány, förtelmes röhögésbe tört ki, mely fuldokló köhögésbe torkollott. Én meg csak néztem őt, és csak szánni tudtam. Köpött egyet, megtörölte szája szélét, s újból engem fürkészett.
- Nincs semmi mondandód? - kérdezett.
Haboztam. Összerezzentem. Nem állt érdekemben válaszolni ennek az embernek. Egy szavam sem volt hozzá.
Újból vigyorgott, s lassan bólogatott.
- Na látod...Épp ezért. Épp ezért nem megy, és sosem fog. Mégcsak beszélni sem tudsz. Nem tudsz mit mondani. Mert gondolataid sincsenek. - Miután ezt közölte velem, újból a képembe röhögött.
- Mit fogsz csinálni? Vannak terveid? - zúdította rám a jelentéktelen kérdészuhatagot. Ezeket még ő sem gondolhatta komolyan. Teljesen tisztában volt azzal, hogy egy senki vagyok, s mégcsak meg sem fordul a fejemben a jövőmet tervezgetni.
De nem volt igaza. Igen, válságba kerültem, de nem volt igaza. Azt hittem, véget vetek az egésznek, mégis itt vagyok, nem tettem meg. Közhely lenne azzal jönnöm, hogy azért, mert mindennek oka van és okkal születtem meg. Nem akarom ezt felemlegetni. Egyszerű - csak éreztem. És tudtam, hogy még utaznom kell. El kell utaznom valahova északra - ez a gondolat tartott életben. Ott újrakezdhetek mindent. Senki sem ismerne és én sem ismernék senkit. Amikor belegondolok ebbe, eltölt egyfajta nyugalom, harmónia és boldogság. Tudtam, így lennék teljes. Ez zökkentené helyre borult elmémet. Tudtam, elterelné a figyelmemet arról, hogy mennyire fájdalmasan elcseszett ember vagyok. Hogy hogy lettem ilyen? Hmm. Hosszú történet. Nehéz lenne megfogalmaznom. De majd egyszer talán megpróbálhatom. A lényeg, hogy ez lett belőlem - egy menekülő - kiforrott természettel és milyenséggel, melyen talán már Isten sem tudna változtatni...bár ki tudja.
Ez a faszi pedig teljesen tisztában volt ezzel, s újra meg újra rajtam csattogtatta ostorát, abban a reményben, hogy egyszer a megsemmisülésig alázhat szavaival. Volt, hogy már majdnem megtette. S akkor, mikor már csak egy kézzel kapaszkodtam a nagy gödör bizonytalan falába, az utolsó szinten, olyan alacsonyan, hogy a lábam is földet ért volna. ha kinyújtom - egyszercsak észrevettem, hogy egy elnyűtt, öreg kötél rejtőzik a rücskös fal kövei között. Bizonytalan volt és szálkás, azt sem tudtam, mi tartja. És mégis mintha rám várt volna...nekem teremtetett volna. Erőt gyűjtöttem, s odakúsztam. Napokba telt, de három szintet sikerült felemelkednem. Amikor a faszi észrevette ezt, elővette a bicskáját, s megpróbálta lenyesni a segítséget nyújtó kötelet, mely újabb szitkozódásban, lekezelő kijelentésekben öltött testet. Miután ezeket hozzámvágta - újból- szokásához híven harsány nevetésbe tört ki, mely - megintcsak újra meg újra - fuldokló köhögésbe torkollott. Néha azt kívántam - bárcsak megfulladna egyszer. És tudtam, úgyis meg fog. A teste előbb-utóbb feladja a szolgálatot, mert képtelen lesz elbírni a nehezéket. Azt a nehezéket, melyről mégcsak nem is tudott, amelyet mégcsak észre sem vett. Soha életében. Rágyújtottam, és farkasszemet nézve vele, megszólaltam:
- Egyszer meg fog fulladni, uram. Nem ártana ellátogatnia egy orvoshoz.
Nem terveztem hozzászólni, ezt mégsem álltam meg. Tudtam, utálja, ha értelmetlen, tárgytól teljesen eltérő hoz fel neki a társaságában tartózkodó. Ilyenkor úgy érzi, le se szarja az illető, miről volt eddig szó. Láttam a szikrákat a szemeiben. Láttam azt a mérhetetlen gyűlöletet, melyet irántam táplált. Ha tehettem volna, bezárom egy szelencébe az egészet, s elásom, nehogy valaha is bárki útjába sodorja a sors...vagy az Isten...vagy kinek mi - ez magánügy.
- Milyen üres és silány vagy...csak azt látod, amit meg tudsz tapintani. Mit számít a test, hm? A lélek egészsége a lényeg, ez a legfontosabb! - mondta felhúzott orral. - Ezért vesztetted el, látod? Mert túl kevés vagy hozzá!
Igen. Kevés voltam. De mindez az én dolgom. Semmi köze ahhoz, kit miért vesztettem el. Éreztem, újból felülkerekedik rajtam. Nevetett. Túlságosan ismerte már a gyenge pontjaimat. Azokat, melyeknek ha közepébe talál, régi sebeket szakít fel - újból elered belőlük a vér. Folytatta, a múltról faggatózott. És ahogy teltek a percek, és ott álltam megalázva, a lehető legnagyobb egyedüllétben, amit át lehet élni, egyre inkább azt éreztem, ordítanom kell. Csak az a tudat tartott volna vissza, hogy ez boldogságot okozna neki.
"Sosem szeretett", "sosem kellettél neki", "nem vagy elég jó" - zengtek fülembe ezek a kínzó szavak. "Nem téged választott" - igen, nem engem választott. Por vagyok, mégis élek. Tudom, jobb lesz egyedül. Senkire sincs szükségem, elhiheted. Beszélt, én meg csak álltam. Aztán fogtam magam, és egyszerűen csak kisétáltam a szobából.
- Következő! - hangzott el egy női hang, mikor kiléptem a fehér folyosóra. Felállt az egyik lány a váróteremből, és sietve megindult az ajtó felé.
- Üdv a gödör legelső fokán - vetettem oda neki halkan, ahogy elhaladt mellettem. Nem értette, mit beszélek, szemei bágyadtan, kimerülten csillogtak. Beteges mosolyt intézett felém, majd eltűnt.
Én kimentem az udvarra. Leültem, rágyújtottam, s felnéztem a csillagos égre. Győzelmet aratott felettem? Nem tudom, de gondolkodnom kell. El kell törölnöm ezeket a pontokat, különben egyszercsak elszakad a kötél, és a földbe tipor. Be kell temetnem őket. Mégis éreztem, hiábavaló ezen gondolkodnom - képtelenség lenne. Nem, nem győzött még le. Csak megingatott. Mindig megteszi. Mindig ugyanott köt ki. Addig fokozza, míg ki nem rohanok.
Néztem a csillagokat, merengtem, majd elnyomtam a csuklómon a füstölő csikket. A 129-ik nyom. Igen, ez vagyok.
Ez a kulcsa mindennek.


Nicky

lépések a végtelenbe

hirtelen ott találtam magam

egy egész tengernyi érzés közepette

habos hullámai bástyaként magasodtak fölém

pár pillanatig csak néztem őket némán

aztán villámcsapásszerűen pofon vágtak

mint mikor az akit csodálva nézel

egyszercsak kezet emel rád és üt egyet

te pedig repülsz csak repülsz párhuzamban a pillanatokkal

és egy számodra teljesen ismeretlen helyen térsz magadhoz

csurom víz vagy szemeid bágyadtan pislognak

felköhögöd  a beléd jutott hullám maradványait

és ülsz és nem tudod mit kéne tenned

meredsz a távolba látod a horizontot

de arról fogalmad sincs hogyan juthatnál kicsit is közelebb

hozzá

vágyakozol mégis csupán csak 

puszta illúzióként rögződik beléd

így történt akkor is azon a napon

szinte magamon éreztem a hullám tenyerének nyomát

megtelve mindennel a világmindenség összes névtelen 

vagy névvel rendelkező érzésével

és

csak meredtem a távolba mert biztos voltam benne

valahol a legmélyén ürességet rejt

nyugalmat

pusztaságot

ki akartam önteni mindent de tudtam

az összeset képtelenség lenne

mégis

szép lassan megmozdítottam az egyik kezem

majd a másikat

aztán a lábaimat

imbolyogva de felálltam abban a tudatban

hogy bármelyik óvatlan pillanatban elveszthetem az egyensúlyt

és visszaeshetek

nehézkes vontatott lépésekkel próbálkoztam megközelíteni a távolt

mögöttem a tenger

előttem az üresség

bennem a vágy

voltak pillanatok mikor azt hittem újból összeesek

vagy mikor olyan göröngyös volt az út hogy 

magam akartam feladni

néha fellökött a szél

akkor napokig feküdtem egy helyben

bámultam a holdat a csillagos eget és arra gondoltam

jó így nekem

nem megyek tovább

végül mégis felálltam valahogy

mintha egy rakás tündér ragadta volna meg a kabátom

és húzott volna fel

hosszú végtelennek tűnő nappalok és éjszakák hetek hónapok teltek el

folyamatos lépegetésben a cél felé

de tudom megérte

egy reggel ott találtam magam a messzeségben

a hegy csúcsán

kitisztulva

üresen mégis érzésekkel

végignézve azt a napfelkeltét 

mely már oly régen feledésbe merült bennem

Nicky

Lépteket hallok, szakad a húr...

Lépteket hallok
Szakad a húr
Rágyújtok, lassan fújom ki a füstöt.
Azon gondolkodom, megéri-e.
Nem tudom, hány személyiségem van.
Legalább tizenhárom. Egyikkel sem jövök ki jól.
Más-más szituációkkor törnek elő, és
sosem tudom, melyikre mikor számíthatok.
Vérzik a körmöm,
Tükörbe nézek...A szemem is vérzik.
Olyan sivár...Olyan üres, züllött minden.
Nem tudom, ki vagyok épp.
Agyalok rajta, belemélyedek, de nem tudom megmagyarázni,
miért.
Lehetek bárki. Végülis...mit számít ez?
Ez csak egy utazás.
Eljöttem...aztán egyszercsak eltűnök, mert
a fejemre esik egy tégla vagy
elharapja az ereim egy félőrült skizofrén.
Ki a franc találta ezt ki...?
Vicces.
Ülök, cigizek a félhomályban és 
bugyután vigyorgok, mint egy félkegyelmű.
- Az élet szép...- mondom,
belőve kékes vénámba az anyagot...
Az anyagot, ezt az átkozottul szép élményt, mely
elhalóan azt suttogja fülembe: "van még mit remélned."


Nicky

Pedig nem

                                                                                "Az állatoktól kérek elnézést"

Éhező kóborállatok vagyunk, s epekedve várjuk a felénk dobott csontot. Kikapjuk egymás markából, ölünk...És ha megszerezzük? Akkor lekuporodunk, és azt hittük, győzelmet arattunk. Pedig nem...Csak még lejjebb süllyedtünk az életásta gödör instabil létráján...


Nicky

A szánalom talaján

Újból elkéstél. Pedig megmondtam, hogy ne tedd. Mégis elkéstél. Most jól érzed magad? Most teljesnek érzed magad? Hát, tudd meg, szánalmas vagy. Nézz tükörbe. Szétzilált a hajad. Karikás a szemed. A ruhád rongyos. Kést rejtegetsz, ne tagadd. Egy kib*szott drogos vagy. Mindened a káosz. 
Vigyél magaddal
Kérlek, vigyél magaddal
....................................

Nicky

Egy kereső idegen életéből...

Láttam, amint a levegő után kapkodsz...Láttalak meghalni is. Csendes volt és magányos, olyan, mint általában lenni szokott. És most azt is látom, hogy sokkal jobban vagy, mint előtte. Tudom. Mert megéltem.

Tris egy Isten háta mögötti kis falucskában született, valamikor a XVIII. század végén. Létezéséről alig tudtak páran. Szülei sosem törődtek vele, egyedül kellett megtapasztalnia az élet dolgait. Mégis mindig boldog volt. Sírás helyett mosolygott. És amikor az emberek elkezdték megismerni, csodálni kezdték.
Ahogy telt az idő, Tris olyan gyorsan fejlődött. Az első munkája egy asztalosműhelyben való segédkedés volt. A második cipőtisztítás. A harmadik bányászat. A negyedik seprűkötés. Folytathatnám még a sort, de semmi kedvem hozzá, mert rengeteg helyen megfordult már. Ezeket a tevékenységeket úton-útfélen tanulta meg, különböző emberektől, akikkel véletlen hozta össze a sors. Kíváncsi volt. Az emberek pedig szeretik, ha valaki érdeklődik az után, amihez értenek, mert így felsőbbrendűnek érezhetik magukat...ha pedig meg is taníthatják valamire a másik félt, akkor még boldogabbak, mert így kétszeresen nagyobbnak hiszik magukat. Mégis mindig vigyáznak arra, hogy ne adják át teljesen tudásukat, nehogy a kis tanítvány túlszárnyallja őket éles és kiváncsi elméjével. Igy volt ez Trisszel is. Megtanulta a dolgok alapját. De ő nem állt meg ennyinél, továbbfejlesztette tudását. Mindig megtalálta a módját. Ez volt a titka - hogy nem állt meg. És amikor az emberek ezt látták, irirgykedni kezdtek rá...

Illúziókban élni...Álmodni az álomban...Mondd, miért találod érdekesebbnek azt a világot? Cseppet sem vagy reális, és ezt titkolni sem tudod. Az álmaidban élsz, ők pedig tebenned. Nem félsz, hogy egyszer csak szertefoszlanak, és akkor te is szertefoszlasz? Azért kérdezlek, mert én már átéltem...Csak ennyit éreztem, hogy lebegek.

Tris mindig ellenállt. Megpróbálta nem figyelembe venni azt  a sértő megjegyzéseket és célzásokat. Élte az életét, mosolyogva. Minden napnak megtalálta az üzenetét. Hol egy tanító szóban, hol egy tekintetben, hol egy tettben. Lelke szennyezetlen maradt a mindennapi, emberi kis butaságoktól. Ritkán hibázott, ha pedig hibázott, rögtön eszébe jutott - meg kellett történnie, hogy többször ne kövesse el. Voltak napok, mikor álruhát öltve járta az utcákat éjszaka...Bement a még nyitva levő, zsibongó kocsmákba, melyek dugig voltak az ittas, részeges emberekkel. Csak az volt józan arrafelé, aki még csak az első két pohár szesznél tartott. Sosem figyeltek fel a sötét kabátos, kapisonos idegenre, aki mindig talált egy üres zugot, ahol meghúzhatta magát. Aki csak rendelt egy korsó sört, és dohányozva mélázott. Rápillantva talán filozófusnak nézhették, vagy egy vándornak, aki átjáróban van a városkában. Volt, hogy órákat el-elüldögélt egy-egy italozóban. És igen...most te, kedves olvasó, rákérdezhetnél arra, hogy "miért is csinálta ezt Tris?" A válasz kicsit sem bonyolult, tulajdonképpen teljesen egyszerű - az embereket figyelte.

Tudom, hogy fáj egy-egy számunkra fontos ember elvesztése. De ne hidd, hogy megáll az élet emiatt. Ne hidd, hogy emiatt meg kell keserítened önmagad életét. Bánkódj kicsit és sírd ki magad. De aztán állj fel, emelt fővel nézz előre. S vigyázz, nehogy beleköltözzenek álmaidba. Mert ha egy kicsiny résnyire is nyitva hagyod szíved celláját, beférkőznek. Te pedig reménykedni kezdesz - hátha visszajönnek, és tiszta lapon vághattok bele valami újba. A remény veszélyes. Vigyázz vele. Higgy nekem. Én tudom. Én átéltem.

Azokat a koszos, ittas embereket figyelte -  városi polgárság legalját. Nézte az arcaikat, mámorban úszó pillantásaikat...szótlan, kimondatlan kétségbeesésüket...hallgatta részeg kiáltásaikat...és szóváltásaikat...Érdekelte őt, min mennek keresztül. Az, hogy vajon csak puszta szórakozásból vannak-e itt, vagy van valami mélyebb ok? És ahogy járt estéről estére, sokmindent megfigyelt.
- Az ember menekül - mondta, mikor egy városban élő hajdani remetével beszélgetett. A remete bölcs volt, Tris szeretett a társaságában tartózkodni. - Menekülnek a problémáik elől, bele a züllésbe, mert azt hiszik, másnapra minden elmúlik. De nem fog. Ugyanott találom őket, ugyanúgy.
- Mert nem gondolkodnak. Azt sem tudják, kik valójában. Szétesőben vannak. De mégcsak észre sem veszik.
- Sokukat láttam csendben sírni. Azt hitték, nem látja őket senki sem. Potyogtak a könnyeik...Ekkor azt hiszem, emlékeztek.
- Arra, hogy kik voltak...Tisztán lebegett szemeik előtt, hogyan jutottak edáig. Talán ezek a legszebb perceik. De ne hidd, fiam, hogy csak a kocsmákban levők ilyenek. A legtöbb ember ilyen. Túl sokszor vesztik el magukat. Aztán már nem is foglalkoznak vele. Ha pedig eszükbe jutna elgondolkodni, elhesegetik ezeket a gondolatokat - azzal az indokkal, hogy butaság. Holott nem az, mert tulajdonképpen ezért érdemes élni...

Ne sírj. Most már hagyd abba. Itt vagyok. Itt vagyok.

Az évek teltek, Tris pedig öregedett. De határtalan kíváncsisága sosem csökkent. Még mindig mosolyogva kelt fel. Még mindig kereste napjainak üzenetét. Még mindig álruhába bújt olykor, ha valamit látatlanban akart kideríteni. Újabbnál újabb tapasztalatokkal gyarapodott. Leginkább az emberek és tetteik érdekelték - az, hogy miért csinálják azt, amit csinálnak. Tetteik gyökere után érdeklődött, kutatott múltjuk után, ez által ki tudott következtetni dolgokat. Megértette lényegüket és azt, hogy miért olyanok, amilyenek. Hogy mire volt ez jó? Nem tudom. Talán úgy érezte, erre hivatott - hogy belelásson másokba.
- Kirekesztik azokat, akik különböznek tőlük. El akarják érni azt, hogy visszariadjon, vagy pedig, magukba kényszerítik - bele a tömegbe. Addig kínozzák, míg eredményre nem találnak - mesélte Tris a Remetének.
- De ha a különc erős, nem engedi, hogy ez megtörténjék vele.
- Talán egy idő után elveszti erejét. Mert rájön, hogy egyedül van.
- A különcre kicsit mindig jellemző az egyedüllét. Ezért is nehéz nekik olykor, máskor viszont éhezik azt, hogy egymagukban legyenek. Jegyezd meg, fiam, hogy az ilyenek az igazán különlegesek. És ha két különc egymásra talál, mindkettőjüket hatalmas boldogság tölti el. Erősebbekké válnak egymás által, a tudat által, hogy nincsenek teljesen egyedül.
- A tömeg mégsem tágít...Mit tesznek akkor?
- A tömeg nem tágít, mégis csak a levegőt markolja. Túl üresek ahhoz, hogy megkísértsék őket. A földbe tiporhatják őket, azok mégis felállnak. Ha engednek, és inkább a tömeggyártmányi életet választják, akkor valójában még ők sincsenek egészen tisztában önmagukkal. Élni fognak a Sorban, és ekkor fog eldőlni igazán, kicsodák. Az út még mindig kétirányú: vagy visszatérnek, vagy maradnak. Ha a kettő között inognak, az annak jele, hogy még mindig nem jutottak el önmagukig.
Tris meghallgatta a Remete szavait, és jól eszébe véste.

Hiszel a tündérekben? Ott vannak mindenütt...Nesztelenül bújnak meg a fák s bokrok mögött. Éjszakánként csengő hangon énekelnek. Olykor fává s bokorrá lesznek. Majd újból felélednek. Lesd meg őket...És csak légy türelemmel. Én már láttam egyet...én már láttam egyet.

- Találkoztam egy lánnyal. Hófehér volt a bőre, az ajkai vérvörösek. Szeme zöld, mint Hullócsillag egy nyári estén. A rét közepén ült, s az eget bámulta. Odamentem, és leültem mellé. Együtt néztük aztán, hosszú órákon keresztül. Mondd, szerettél már valakit igazán? - kérdezte egy alkalommal Tris a Remetét.
- Szereted őt?
- Szeretem. A kérdésemre mégsem feleltél.
- Nem akarok válaszolni. Amire nem akarok válaszolni, az az enyém. Viszont az fontos, hogy te most válaszolj: miért szereted? A szemeiért? Azért, mert volt vele egy-két szép pillanatod?
- Nem tudom. Tulajdonképpen...fogalmam sincs - válaszolta Tris összezavarodva.
Erre a Remete mosolyogni kezdett. Kibámult az ablakon, és a kékes-zöldes hegyekre meredt.
- Mondd ki. Hallgatom - így Tris.
- Semmi különös. Csak tudni akartam. szereted-e.
- Ezt már elmondtam.
- Igen. De tudni akartam, tényleg szereted-e. Ha nem tudod megmondani, miért érzel így- na, akkor szereted. Nem azért, mert hófehér a bőre, vagy mert hosszú a haja. Akkor nem őt szereted, hanem azt, amit kapott, a külsőségeit. Igy pedig nem érvényes a dolog, ugye tudod?

 Irtál egy verset. Estefelé járt már az idő. Ott ültél a hintaszékedben egy forró tea társaságában, amikor egyszercsak kipattant a fejedből. Azonnal papírra vetetted buzgón, ne tagadd. Láttam, még mikor a fejedben volt. Mutasd hát meg. Kérlek, mutasd meg, mi lett belőle...

A Remete kilencvennyolcadik életévében távozott az élők sorából. Tris temettette el. És csak ő jelent meg a szertartáson, a hófehér bőrű lánnyal, akinek zöld szemei Hullócsillagként ragyogtak.
5 könyvet írt tapasztalatairól, valamint a Remetétől tanult dolgokról.
Lelke mégsem lelt nyugalomra. Buzgalommal folytatta a kutatást. Keresett valamit. Keresett valamit, amiről ő sem tudta, micsoda. Azt hitte, ha tanulmányoz másokat, előbb-utóbb eljut ehhez a valamihez. De rájött, hogy ez csak segítség volt. Még nincs vége. Valami még hiányzik. Ezt kellett megtalálnia, hogy teljes legyen élete.
Az irigy emberek folytonosan üldözték, ocsmány megjegyzéseket vágva hozzá: "A semmiből jött, és semmi is, csak sokat hisz magáról."- mondogatták. De róla lepergett. Túl mély volt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon.

Tris hetvenkét évesen halt meg, Tavaszi éjszaka volt, lágy, puha szellő fujdogált odakinn. Nem volt mellette senki, csak egy koromfekete macska...Ott dorombolt az ágya szélén. Hogy megtalálta-e Tris, amit keresett, azt csak ő tudhatja. Én csak annyit tudok, hogy éjjel fél kettőkor jött érte...És amikor elvitte, mosolygott...


Nicky